Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Paul Tillich: Az örök jelen
PAUL TILLICH: AZ ÖRÖK JELEN 7 a nemzet jövője attól függ, hogy hogyan tud elszámolni a múlttal, meg tud-e szabadulni mindattól, ami a múltból átkos teherként nehezedik rá. Az emberi élet folytonos küzdelem a múlttal, a múlt áldásai és átkai hadakoznak egymással. Gyakran nem tudunk a kettő között különbséget tenni. Manapság, a tudattalanról szerzett ismereteink hatására hajlamosak vagyunk arra, hogy a múlt örökségében inkább a rosszat lássuk meg, mint a jót. Szüléink, őseink emlékezete, amely az Ószövetségben annyira elválaszthatatlan a múlt áldásos örökségétől, a mi számunkra inkább ahhoz az átkos teherhez kapcsolódik, amelyet tudatuk és akaratuk ellenére ránk hagytak. Sokan azok közül, akik lelki betegségben szenvednek, minden bajunk forrását a múltban, elsősorban gyermekkorukban keresik. Tudjuk, hogy ez milyen gyakran valóban így van. Gondoljunk azonban arra is, hogy nem tudnánk elviselni az életet, és nem lenne erőnk szembenézni a jövővel, ha nem segítene bennünket ebben az az áldásos örökség, amely egy tőről fakad a múlt átkával. Csaknem megállás nélküli drámai küzdelmet folytat manapság sok embertársunk a múltjával. Orvosi segítség nem oldhatja meg ezt a problémát, mert semmilyen orvosi segítség nem tudja megváltoztatni a múltat. Csak egy áldást hozó erő jelenthet gyógyulást, amely felette áll az áldás és az átok konfliktusának. Ez az áldást hozó erő meg tudja változtatni azt, ami megváltoztathatatlannak tűnik — a múltat. A tényeken persze nem tud változtatni, ami megtörtént, az megtörtént, és az marad az örökkévalóságban is. Az örökkévalóság fényében azonban más értelmezést kaphatnak a tények. Ezt a változást úgy nevezik, hogy a bűnbocsánat megtapasztalása. Ha a bűnbocsánat megváltoztatja a múlt értelmét, akkor a múltnak a jövőre gyakorolt hatása is megváltozik. Nem jelent többé átkos terhet a múlt, mert a bűnbocsánat ereje áldássá változtatja az átkot. Nem mindig érezzük a múltat áldásnak vagy átoknak. Néha egyszerűen üresség az, amit a múlt emléke jelent. Időnként eszünkbe jutnak olyan élmények, amelyek egykor látszólag gazdag tartalmat jelentettek. Amikor pedig emlékezünk rájuk, úgy érezzük, hogy minden gazdagságunk szertefoszlott, semmi felemelőt, lenyűgözőt nem találunk már bennük. Ilyenek a hajdani sikereink, örömeink és hiú kedvteléseink. Nem érezzük őket sem áldásnak, sem átoknak, magába temette őket a múlt, nem hordtak magukban örökkévaló értéket. Mindannyian tudjuk, hogy milyen kevés múltbeli emlékünk mentes ettől a sorstól. III. A jövő és a múlt misztériuma a jelen misztériumában egyesül. A jelen a mi saját időnk, az az idő, amelyben „jelen vagyunk”. De mit értünk jelenléten? Hiszen a jelen pillanat már a múlté, amikor megpróbáljuk gondolatainkba idézni. Talán bizony az az állandó mozgásban lévő határ a jelen, amely a múlt és a jövő között húzódik? De egy efféle mozgó határ nem jelent olyan alapot, amelyen megvethetjük a lábunkat. Ha csak a jövő „még nem”-je és a múlt „már nem”-je volna a miénk, akkor semmit sem mondhatnánk a magunkénak. Akkor nem nevezhetnénk semmiféle időt a mi saját időnknek, akkor nem volna jelenünk. Aj misztérium éppen az, hogy van jelenünk, és mi több, azért van jövőnk, mert tudunk tervezni és remélni, és azért van múltunk, mert tudunk rá emlékezni a jelenben. Ebben a jelenben miénk a múlt és a jövő is. Ám az idő
