Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986

1986 / 1. szám - Gy. Szabó Béla: Reményik Sándor arcképe

GY. SZABÓ BÉLA EMLÉKEZETÉRE

65

hunyt kolozsvári művészre két Reményi k-aroképével, egy régebbi írásával, Reményik Sándor versével és a költőhöz írt soraival emlékezünk. (Gy. Szabó cikke a Pásztortűz 1941. november 15-i Reményik emlékszámában jelent meg.)

Reményik Sándor arcképe

IRTA: GY. SZABÓ BÉLA

Jó ideig szemérmes tartózkodással fogadta azt a gondolatot, hogy valaki arcképét örökítse meg. Ezért eleinte csak lopva tanulmányoztam. Az itt közölt vázlat is így készült, társaságban, ahogy a beszélgetők háta mögé bújtam. S bár az utóbbi időben látása gyengült, néhányszor mégis rajtacsípett. Ilyenkor zavartabban mosolygott, mint én.

Ez azután többször megismétlődött s végül is nem idegenkedett szándékomtól. De a megvalósításra csak lassan került sor. Vándoréveim korszaka következett és ritkán találkoztunk.

Ezerkilencszázharminokilencben egy párás fülledt júniusi délután meglátogattam a Lórántffy Zsuzsanna kórházban, hogy nekikezdjek egy fametszetnek, de hangulata nagyon szomorú volt.

„Mess meg engem ravatalos halottnak!” — mondotta kissé emelkedett hangon. Máskor keményen tartotta fejét, most lehorgasztotta: fáradt volt és szenvedett. Kezelőorvosával tréfás dolgokat mondogattunk, s rövid ideig Sándornak is jó kedve lett. De ez csak a fény fel-felvillanása volt abban a tompa, fojtó szürkeségben, amely fenyegette, amelytől oly szorongva félt. Aggódva panaszolta, hogyha a kegyetlen közöny teljesen hatalmába keríti, még verset sem tud majd írni. Később is többször voltak ilyen gyötrődései. Nem fárasztottam hát már csak azért sem, mert nem a letört Reményik Sándort akartam megörökíteni. Amit akkor csináltam — úgysem sikerült.

Sokszor fut az ember nehéz feladatok után. S mintha kényszerített volna valami, hogy egészben véve kemény, acélos alkatú s részleteiben mégis oly finom vonalú fejét megrajzoljam.

Telt-múlt az idő, de ahányszor találkoztam vele, mindig nyugtalanított valami. Végre a következő évben már könnyen ment a dolog. De azért most is eszembe jutott az a bizonytalan érzés, hogy esetleg nem sikerül. Különös kíváncsisággal, félelemmel, bizakodással, küzdelemmel kevert érzés. Közben arról is beszélgettünk leginkább, hogy a művészi alkotásban a véletlennek nagy szerepe van, minden alkotás egyúttal szerencsejáték. A művész pedig a világ legnagyobb kártyása: egy lapra felteszi egész életét. Mesélte, hogy néha évekig hordozott magában egy-egy versmagot, amíg kikelt és fává terebélyesedett.

Egy darab körtefa deszka volt nálam, arcát mindjárt arra rajzoltam fel. Érdekes, kissé hátrakapott, kopaszodó boltozatos szikla-homlokának vonalát húztam le előbb, amely a szemöldök fölött eléggé kiugrik. Majd a pofacsont, a száj-tájék és az áll körvonalát, sok puha részletvonalaival. Elhelyeztem benn ülő, elszánt és egyúttal jóságos, világos szemét, amely annyiszor látott a magasba s bizony sokszor csak a földet nézte. Ezt a tekintetet kevés fényképe adja jól vissza. Egyrészt ez már a világos szemek fényképezésénél így szokott lenni — a lemez nem egyformán érzékeny a különböző színekre —, másrészt a gép csak pillanatot rögzít, de nem kutat. Az egész