Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fabiny Tamás: Tengerentúli tapasztalatok egyházról, társadalomról és a műanyag karácsonyfákról
6o FiAiBINY TAMÁS: TENGERENTÚLI TAPASZTALATOK teremtése nagyrészt a lelkész feladata, akinek igehirdetése a legritkább esetben dörgedelmes, kinyilatkoztató, proklamáló: inkább az elbeszélő stílus uralkodik. Ebbe pedig beletartozik a gyülekezet megnevettetése is. Korábbi amerikai utam során ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a lelkésznek — a figyelem felkeltésére és a hallgatók rokonszenvének megnyerésére — illik viccel kezdenie az igehirdetést. Most ezt a véleményemet úgy kell módosítanom, hogy általában — úgy is illik folytatnia... A mi hagyományaink talaján mindez rendkívül furcsán hatna, de Amerikában, a KEEP SMILING, „mindig mosolyogj!” hazájában sajnos ez igénnyé vált. A televízióban 8—10 percenként reklám, hirdetés.tarkítja az adást: így az emberek megszokták, hogy figyelmük egyszerre csak ennyi időre terjed, azután kell egy kicsit „lazítani”. Valaki nyíltan ki is mondta, hogy a lelkésztől elvárja, hogy afféle „entertainer”, szórakoztató személy legyen. Ügy érzem azonban, hogy az ilyen könnyed magatartással túl olcsóvá tesszük az igét, nem vállaljuk a hit nemes harcát. (Ugyanakkor hazai istentiszteleteink komorságát, merevségét a másik végletnek érzem.) Ezzel szemben nagyon jó gyakorlat, hogy a legtöbb helyen istentisztelet után is együtt marad a gyülekezet, hogy egy csésze kávé és sütemény mellett még beszélgessenek. A közösség, az összetartozás szép jele ez, amelyhez persze adottak a feltételek külön helyiségekkel, gyülekezeti konyhával. Szólnom kell az anyagi áldozatvállalásról is. A gyülekezetek önfenntartók, ezért tagjai évente megajánlanak bizonyos összeget, amit heti részletekben borítékban tesznek a perselybe. Nem ritka, hogy ez az összeg heti 20—30 dollár, sőt ennek többszöröse is előfordul. A kisebb egyházak tagjai évi fizetésük 10 százalékát szokták felajánlani. Figyelmem nem korlátozódik kizárólag az evangélikusságra: sok olyan felekezetet, egyházat is megismerhetek itt, amelyekről otthon legfeljebb csak hallottunk. Bár sok furcsaságot is tapasztaltam, mégis hasznos lehet ezekről az élményekről is beszámolnom. Egy hétvégét a Testvérek Egyházában (Church of Brethren) töltöttem, ugyanis egyik lelkészük a budapesti evangélikus világgyűlésen gyülekezetem vendége volt. Együttléteikre a kötetlenség, testvéri viszony jellemző. Istentiszteletükön a prédikáció rövid, a hangsúlyt inkább a „sharing”-re, vagyis a beszélgetésre, gondok és örömök megosztására helyezik. A felnőtt kereszt- séget gyakorolják, s bizonyos alkalmakkor a jézusi cselekedetre emlékező liturgikus lábmosást. Részt vettem egy néger pünkösdista közösség istentiszteletén is. A hangulat mindvégig felfokozott volt: a prédikációt szüntelen közbekiabálásokkal, hallelujázással, ujijongással szakították félbe. Volt, akit túlzott extázisa miatt ki kellett vinni a templomból. Ennek éppen ellentéte volt az az együttlét, amelyre belvárosi sétámról tévedtem be. A szédítő felhőkarcolók között óriási, kör alakú templomra bukkantam, amelyben a „keresztyén tudomány”, a Christian Science képviselői tartják összejöveteleiket. Ahogy kissé félve beléptem az épületbe, valósággal megcsapott a jólétnek, az előkelőségnek az illata, amely a berendezésből, az emberek öltözködéséből, a levegőből áradt. Puha ülések, sejtelmes megvilágítás, diszkrét zene — mindez az elmélyülést volt hivatva szolgálni. Egyik vezetőjük a Bibliából és felekezetalapítójuk írásaiból olvasott fel végtelenül hosszú idézeteket, majd következtek a bizonyságtételek. Minden ülés előtt mikrofon, hogy a vallomások jól hallhatók legyenek. De az öltönyös fiatalember nem Krisztusról beszélt, hanem a „keresztyén tudomány” titokzatos hatásáról az életében. Az ékszerekkel teleaggatott
