Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Jánosy István: Találkozásom Nagy Elemérrel
JÁNOSY ISTVÁN: TALÁLKOZÁSOM NAGY ELEMÉRREL 29 hagyományos arányrendszer — ilyennek álmodta Elemér e két házat, s amikor egyszer az utcáról rájuk tekintett, elmosolyodott: „Ezzel nem pisz- kítottuk be hazánk arculatát.” Szép harmóniában harmonizáltan élni — ez volt Berzsenyi életprogramja és ez lett a miénk is. Elemér egész lénye ezt sugározta és ez valahogy átragadt rám is. Apám is ilyen természetű volt, s hazánkban mintha leginkább a Nyugat-Dunántúl képviselné ezt a szellemet, ahonnan Elemér is, mi is származunk. Már ez is jelzi, hogy a mi szövetségünk nemcsak a házépítésre szorítkozott. Esténként, mikor a testi munkában már jócskán kifáradtunk, következett a szellemi szünposzion. Leültünk a palack bor mellé, ami legtöbbször soproni kékfrankos vagy cabernet volt (tekintettel soproni múltunkra: Elemér ott született és én legemlékezetesebb éveimet éltem át ott), és eszmélkedtünk. Elemér felolvasta legújabb építészeti tanulmányát, amelyet aztán tüzetesen megvitattunk, én pedig felolvastam legújabb versemet, sosem felejtem el, milyen együttérzéssel hallgatta a Jékely Zoltán, Hervay Gizella és Ferenc öcsém halálára írott búcsúverseket. A költészethez rendkívül jó füle volt, nagyon érezte a vers zenéjét. Kedvenc költője volt: Berzsenyi, Kosztolányi és Tóth Árpád, ezektől sokszor idézett fejből is. Nem fogadott el tőlem mindent, kifogásokat emelt, és én örömmel javítottam ki a kifogásolt szakaszt. Hogy ilyen jól tudtunk szót érteni egymással, annak az volt a nyitja, hogy meglepően azonos nézeteink voltak. Nemcsak az egzisztenciális alapokban: Istent, magyarságot és emberszolgálatot illetően, hanem még az akcidenciák- ban is: ízlésben, érzelmekben, hangulatokban. Szerettük a megalapozott, jól megfontolt döntéseket, az értelmes, békés kompromisszumokat, és visszaborzadtunk a hebehurgya változtatásoktól, a nagyképű dilettantizmustól, szájtépő kinyilatkoztatásoktól. Szavajárása volt: mielőtt útnak indulunk, biztosítanunk kell a pótkötelet, sőt a pótkötél pótkötelét is. A kazánt robbanásig fűtő Luther helyett — Madách jellemzése — mi inkább a megfontolt, szelíd, okos kompromisszumokat szerető Melanchthonért lelkesedtünk és a mögötte álló még nagyobb szellemért: Erazmusért. Magam részéről már csak .amiatt is, -mert gyermekkorom óta a görög—latin auktorok világában nevelkedtem. Melanchthonnak, a praeceptor Germaniaenak köszönhető az európai művelődés egyik legnagyobb vívmánya és előreröpítője: az Újszövetség és a görög latin auktorok szellemére alapozott humán gimnázium. Nem véletlen, hogy a magyarországi evangélikusság ezt a szellemet vette át és sorra alapította a gimnáziumokat Bártfán, Pozsonyban, Sopronban, Eperjesen, Selmecen, Besztercebányán, Késmárkon és a török jelenléte miatt némi késéssel Aszódon, Pesten, Szarvason, Békéscsabán és Bonyhádon, mely ugyan a legkisebb, legjelentéktelenebb gimnáziumunk volt, Illyés Gyula mégis oly igen megdicsérte utolsó televíziós vallomásában. Ezeknek az iskoláknak a színvonalon tartása volt a hazai evangélikusság nagy szolgálata, egyben fönnmaradásának biztosítéka, mert itt nevelődött hazánk kvalifikált értelmiségének nem 5%-a, hanem legalább l/4-e, 1/3-a! Elemér egyszer azt az ötletet vetette föl, írjak drámát a XVI. századi Sylvester Jánosról, az Újszövetség fordítójáról, sárvári iskolamesterről. Rögtön kaptam a gondolaton, mert úgy éreztem, ő a mi szellemi ősünk: a magyar nép legnagyobb katasztrófája idején élt, amikor lét vagy nemlét között kellett választanunk. És a fennmaradás eshetősége éppen az önálló nemzeti művelődésben rejlett. Ezt az utat jelölte ki számunkra Sylvester János bibliafordítása és tanítói tevékenysége. Végsőkig tragikus élete volt. Ősi birtoká
