Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986

1986 / 1. szám - Groó Gyula és Schőner Alfréd: Evangélikus–zsidó párbeszéd

Életet. Vallási életünk úgy érzem rendkívül színes, a fent említettek csak Kiragadott példák.

— A magyarországi zsidóság nagy szellemi értékekkel gazdagította hazai kultúránkat. Nemcsak a nemrég elhunyt világhírű tudós Scheiber profesz- szorra gondolok, hanem másokra, sokakra. Ez nincs eléggé a köztudatban. Kiket lehetne megemlíteni az utóbbi 100—150 év hazai történetéből, akik kitörölhetetlenül beírták nevüket a magyar, sőt az egyetemes emberi kultúra jeleseinek a sorába? Írók, tudósok, művészek és hasonlók!

— E kérdésre a feleletet nehéz megadni, hiszen olyan sokan voltak a magyar szellemi élet reprezentánsai közül zsidó vallásúak, hogy e téma talán önálló tanulmányt érdemelne. Néhány nevet — csak úgy kiragadva emlékezetemből— mégis megemlítek. Az irodalomban Ignotus és Szép Ernő, a festészetben Fényes Adolf és Ámos Imre, az orvostudományban Molnár Béla professzor, a sport területén Hajós Alfréd és Petstíhauer A|ttila. A legnagyobb rabbik közül Hevesi Simon és Löw Immánuel nevét idézem.

— Hogyan valósulhat meg a hazai keresztyének felelőssége a zsidóság iránt? A kiindulópont keresztyén oldalról csak a múlt mulasztásai és vétkei felett való őszinte bűnbánat lehet. Bereczky Albert mondotta egyszer, hogy az igazi bűnbánat azonban azt is jelenti: amit elhibáztunk, vétettünk, azt jóvá kell — amennyiben lehet — tenni, és a szándékolt jót jól csinálni.

— Az elmúlt 41 esztendőben — mint erre már utaltam — a zsidó vallású ember társadalmi helyzete megváltozott. Az átalakult körülmények között új felületek teremtődtek meg, amelyek lehetővé tették, lehetővé teszik annak a korábban ismeretlen fogalomnak megvalósítását, melyet úgy neveznek: párbeszéd.

A felekezetek s egyházak közötti tárgyalás, megbeszélés és közös munka valamennyiünk érdeke. Keressük, megtaláljuk az érintkezési pontokat. Hiszem, vallom és tanítom, hogy a dialógus el nem választ, de összeköt. Közös szellemi örökségünk arra kötelez, hogy jobban megértsük, összefüggésekben ismerjük, s vallási hovatartozásunk következetes vállalásával is tiszteljük a másikat, a másik eszmeiségét, istenhitét. A bizalom hegyeket mozgathat meg és elősegíti együttes jövőnk megalapozását.

Személyes példákra hivatkozom. Felejthetetlen élményem, amikor az Evangélikus Teológiai Akadémián a professzori kar és a diákság jelenlétében a zsidó vallás tanításairól és eszmevilágáról szólhattam. Ugyanígy szeretettel gondolok Cserháti professzor úrra, aki Szegeden, Benczúr lelkész úrra, aki Budapesten látott vendégül, s közösségükben előadást tarthattam. A fővároson kívül kisebb vidéki evangélikus gyülekezetekbe is eljutottam, s mindenütt kedvesen fogadtak. E beszélgetésekből — mint tipikus esetekből — talán a jövő is kirajzolódott.

— A korábbi, hagyományos értelemben vett ún. zsidómisszióról — mély meggyőződésem szerint — nem lehet többé szó. Ellenben az egymás kölcsönös megismerését, megbecsülését és megszeretését szolgáló testvéri beszélgetésre, találkozásra lenne szükség. Barth Károly mondotta, hogy az „öku- mené” csonka a zsidóság valaminő részvétele nélkül.

— Nagyon fontosak a személyes találkozások, hiszen kötetlen formában könnyen meg lehet találni a közös nyelvet. Magasan kvalifikált teológusok — akiknek a felelősségük a vezetés — tárgyalásai is irányt mutathatnak számunkra. Hadd hivatkozzak Paskai László katolikus püspök cikkére, amely a Vigilia 1982. novemberi számában „Mindnyájan Ábrahám fiai vagyunk ...” címmel jelent meg:

GROÓ GYULA ÉS SCHÖNER ALFRÉD: PÁRBESZÉD 19