Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Kulturális figyelő
94 KULTURÁLIS FIGYELŐ és depresszió az élet tulajdonképpeni ellentéte.” Mindebben nem kell szükségszerűen Isten akaratát látnunk, hiszen az „elrejtett”, nem kell tehát eleve letennünk a segítségnyújtásról. A segíteniakarás tud az ember tehetetlenségéről, hogy a halál ellen nincs orvosság, de a tehetetlenségből fakadó részvét, miközben mindent megpróbál, el is kerül mindent, ami fokozza a fájdalmat és szenvedést, s tartózkodik a szenvtelen tapintatlanságtól. Amiko'r egy betegség visszavonhatatlanul halálos kimenetel felé közeledik, akkor — az előzőkből következően — „a fájdalmak enyhítésének és az elviselhető és még értelmes élet biztosításának abszolút elsőbbséget kellene kapnia az életidő meghosszabbításával szemben. Ezeket a célokat ritkán lehet egyidejűleg követni.” Nehéz feladat ennek objektív kritériumait megadni, de ilyenekre lehet gondolni: kommunikációs képesség; bizonyos saját testi tevékenységre való képesség; állandó, súlyos fájdalmak nélküli élet. „Ahol az értelmes és elviselhető életnek ezek az alapvető struktúrái már nem állnak fenn, ott már nem kellene orvosi be avatkozás útján az életidő meghoszab- bítására törekedni.” Ez semmiképpen sem döntés az ember életének értékéről, hanem csupán annak elismerése, hogy az életről már — nem emberek által — döntés hozatott. A keresztyének ebben Isten akaratát ismerik fel, még ha tudják is. hogy Isten akarata ilyen esetekben is elrejtett. Az életet meghosszabbító orvosi beavatkozásokról való lemondás semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a halálosan beteg embert feladják vagy értéktelennek tartják. Sokkal inkább a gondoskodás és az embertá'rsi közelség fokozódásának kell következnie. Az élet meghosszabbításáról való lemondástól meg kell különböztetni az elpusztítást, a megölést. Az ölés emberek döntése egy másik emberről, egy másik ember értékéről. Az élet meghosszabbításáról lemondani viszont az életet adó és elvevő Isten döntésének passzív elfogadása. Nem azonosítható sem a sztoikusok halál-igenlésével, sem a Nietzsche-féle önkéntes halállal. Olykor súlyos betegek maguk kérik szenvedéseik megrövidítését. Ez mindenekelőtt legyen felhívás a gondoskodás fokozására. Az élet elvételében való segédkezés nem tüntethető fel a szeretet cselekedetének, hiszen a szeretet lehetővé teszi és előmozdítja az életet, de nem pusztítja el a szeretet tárgyát és a szeretetkapcsolatot. Sem egyének, sem bizottság nem dönthetnek ebben a kérdésben; ha mégis megteszik, vállalniuk kell a bírói felelősségrevonást. Szó sem lehet tehát az életet védő parancsolat bárminemű enyhítéséről. Eibach szerint a modern orvostudomány kiindulópontja, hogy mindaz, ami az élet legkisebb meghosszabbításáért bármilyen technikai eszközzel és bármi áron (nem csak pénzügyi értelemben) megtehető, az embernek csak javára lehet. De éppen itt támadnak kérdések — mondja a cikk —, hiszen az ember így nem személyiség, hanem csupán a diagnosztika és a terápia tárgya. Szükséges lenne, hogy betegek és orvosok konkrét esetekben a halálról és meghalásiról egymással beszéljenek, a beteg — akár végrendeletszerűen megfogalmazott — akaratát figyelembe vegyék. Nem annyira új etikát és új jogszabályokat kíván a szerző, mint inkább jblyan embereket, akik nem sablonok szerint cselekszenek, akik nem egy kórházi gyógyító mechanizmus kiszolgálói és tárgyai, hanem legjobb belátásuk szerint döntenek. A cikkben felvetett téma időszerűségét aláhúzza az az adat, hogy az Egyesült Államokban jelenleg tízezer ember fekszik visszafordíthatatlan kómában (Magyarország 1986, 14). Kérdés marad továbbra Is, minden esetben eldönthető-e, mennyi esély van „az elviselhető és még értelmes életre” az egyes konkrét esetekben? Milyen biztonsággal lehet ezt eldönteni? Ennek meghatározása — orvosi, jogi és emberi szempontból, melyek mindegyike fontos — bizonyára sokkal nehezebb feladat, mint a cikk alapján gondolnánk. De nem szabad abbahagyni az égető kérdés megoldásáért való fáradozást. Reuss András
