Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Nyíri Tamás: A felszabadítás teológiájáról
NYÍRI TAMÁS: A FELSZABADÍTÁS TEOLÓGIÁJÁRÓL 49 fölülkerekedjünk ,korunk legsúlyosabb tévelygésein’ — a II. vatikáni zsinat szavával élve —, azaz az élet és a hit közötti szakadékon.”29 Csak a visszás viszonyok megváltoztatásával és a ködösítő mechanizmusok szétzúzásával ismerhető fel és valósítható meg a még meg nem levő valóság igazsága. A felszabadítás teológiája szerint a politika nem a társadalom elkülönült szektora és nem néhány specialista magánügye. A politika átfogó dimenziójában valósítja meg az ember szabadságának kritikus és történelmi tényét. A felszabadítás három szintje G. Gutiérrez nyomán a felszabadítás három különböző, de egymástól el nem választható szintjéről lehet beszélni. Az első szint az elnyomott társadalmi osztályok és népek politikai-társadalmi felszabadítása; a második az emberiség történelmi felszabadítása az emberi emancipáció előrehaladó történelmi folyamatában, midőn az ember maga veszi kezébe sorsát; végül Jézusra kell gondolnunk, aki megszabadított a bűntől, minden igazságtalanság, elnyomás és hűtlenség forrásától. Ez a három szint kölcsönösen feltételezi egymást s együttesen alkotják az üdvösség egy átfogó folyamatát, bár különféle mélységekben húzódnak.30 A felszabadítás átfogó folyamatának célja az ember megváltása a bűn valamennyi formájától, a szolgaság, a nyomor, „az elnyomás és függőség” minden alakjától. A bűn személyes szembefordulás Isten akaratával, ám a bűn (analóg) fogalmába tartozik minden olyan helyzet, szituáció és társadalmi struktúra, amely emberségétől fosztja meg az embert és meggátolja abban, hogy „jót tegyen”. A személyes bűnből fakad az önzés, gőg, irigység, erőszak stb. a többi emberhez való viszonyunkban, de ugyanígy a csoportok, társadalmi osztályok és a népek közti harc is (Gál 5, 19-21). Következésképpen olyan „bűnös léthelyzetek” jönnek létre, amelyek leigázzák és rabságba taszítják azí embereket. „Meg kell tehát szabadulnunk ettől a bűntől, amely lerombolja az ember méltóságát” — tanítják a Pueblában összegyűlt püspökök.31 Nemcsak a felszabadítás teológusai beszélnek „társadalmi bűnről”, hanem II. János Pál pápa is: „Kevesek fényűzése megalázza a nagy tömegeket. Ez ellentmond a Teremtő tervének és az őt megillető dicsőségnek. Ezekben a félelmekben és fájdalmakban a társadalmi bűn helyzetét látja az egyház, s ez a társadalmi bűn annál nagyobb, minthogy magukat katolikusnak nevező országokban fordulnak elő, amelyeknek módjuk volna arra, hogy megváltoztassák a dolgok ilyen állását.”32 Bár a Hittani Kongregáció idézett instrukciója szerint a struktúrákkal szemben elsődlegesek a személyek, „ez az elsődlegesség, ami megilleti a szabadságot és a szív megtérését, semmiképpen sem szünteti meg az igazságtalan struktúrák megszüntetésének a szükségességét.”33 Mivel az individuális és a strukturális bűn az egész emberiséget akadályozza, hogy közösségben éljen Istennel, ezért totális felszabadulásra kell törekedni. E totális felszabadulás eszkatologikus bekövetkezésének az ígérete Jézus megváltó műve. A történelmi felszabadítás látható és hatékony jele annak, hogy Isten ereje működik a világban, hogy a világ csakugyan a megváltás színhelye, ha az emberek valóra váltják Isten üdvözítő tervét. „Egyszóval, teljes felszabadulást kíván népünk, olyant, ami nem merül ki az időbeli egzisztenciában, hanem az Istennel és a testvéreivel való teljes és örökkévaló közösségre irányul, olyanra, ami — habár még nem tökéletesen,
