Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Szennay András: Luther – mai katolikus megközelítésben
28 SZENNAY ANDRÁS: LUTHER KATOLIKUS SZEMMEL következményei között. Luther teológiai alapbeállítottságát elfogadhatónak tartja, a Luther által levont későbbi konzekvenciákat azonban már nem csupán problematikusoknak látja, hanem a katolikus tanítással ellentétes, elválasztó tényezőként ítéli meg. Iserloh többek között leszögezi: „Nem a ►-reformáló ri«, azaz a hitből való megigazulásról szóló tanítás lett a megosztó, szétválasztó tényező, nem is Luther feltétlenül jogos és szükséges kritikája a korabeli egyházi állapotok miatt, hanem az egyházról, zsinatról, pápaságról, papságról vallott felfogása, amelyet az 1518/19-es viták során alakított ki, és vallott később magáénak...” — Hogy Luther idáig ragadtatta magát, annak oka — Iserloh szerint — a reformátor polémiára hajló természete mellett a korabeli püspökök és a pápa meg nem értése, ezeknek túl kevéssé pasztorális és papi magatartása. (Vö. E. Iserloh: Luther und die Kirchenspaltung — Ist das Reformatorische kirchentrennend? in: Gisser: Weder Ketzer, noch Heiliger, Regensburg 1982. (123—74.) Amit e rövid kiemelt idézetből Rolf Decot igazán fontosnak tart (Martin Luther in der kath. Theologie, ThdGegenwart 26/1983. 75.), az a katolikus teológusok között ma általában elfogadott felfogás, hogy Luther teológiájának lényege, mintegy közepe szilárdan az egyetemes egyházi hagyományban gyökerezik. Arra a kérdésre, hogy az Iserloh által megjelölt „szétválasztó”, „egyházmegosztó” tételek vajon nem csupán a 16. század teológiai és történeti helyzetéből, körülményei nyomán születtek-e, tehát bizonyos értelemben természetes következmények, és így megbocsáthatok (ezt egyébként Iserloh sem vonja kétségbe), sőt pozitív értelemben ihletik mindmáig a teológiát. Decot igennel válaszol. Egy kétségtelen: a katolikus teológiának hagyományos és közel négy ötszázadon át teherként magával huroolt Luther-képét századunkban számos komoly katolikus teológus revízió alá vette. Egyre inkább felismerték: Luther az egyháznak az evangélium szellemében való megújítását szorgalmazta, úgy is mondhatnék, az evangélium ítélőszéke elé akarta állítani az egyházat. Az egyik legismertebb francia Luther-kutató, Daniel Olivier írta le: A katolicizmus talán a 20. század végén, újkori történetében először vált képessé arra —i a 2. Vatikáni zsinat nyomán —, hogy Luther elhivatottságának értelmét megértse. Hogy felismerje: Luthert kora körülményei szólították fel, hogy az egyházban az evangélium ügyvédjévé, szószólójává váljon, és ne engedje, hogy különféle akadályok és kifogások feltartóztassák. Mindeme tényből egyházunk jövője és a közös Krisztus-hit számára a megfelelő következtetéseket le lehet vonni. (D. Olivier: Luthers Glaube, Stuttgart, 1982. 153.) — Természetesen Olivier véleményét ma még sokan nem osztják, mégis, bizonyos hivatalos egyházi biztatást élvezhetett azzal, hogy a római Egységtitkárság vezetője, Willebrands bíboros a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésén már 1970-ben kijelentette: Luther abban lehet közös tanítónk, hogy mindig Isten legyen Urunk (dass Gott stets Herr bleiben muss) és az ember Istennek adott legfontosabb válasza az abszolút bizalom és imádás legyen. (Idézi O. H. Pesch: Ketzerfürst und Kirchenlehrer. Stuttgart 1971. 13.). A mai katolikus Luither-kutatásnak szinte már klasszikussá váló két irányzata, iskolája van. Az idő rövidsége miatt nincs lehetőségem arra, hogy az egyes szerzők írásaiból válogatást adjak. Johannes Brosseder e két irányzatot „Lortz-iskolaként” és „Fries-iskolaként” tartja nyilván. Az előbbi elsősorban történeti kutatásokkal foglalkozik, az utóbbi a szisztematikus teológiát műveli. (Az előbbiből kiemelhető — számos más mellett — Peter Manns és
