Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Kosáry Domokos: Evangélikusok és a művelődés Magyarországon
KOSÁRY DOMOKOS: EVANGÉLIKUSOK ÉS A MŰVELŐDÉS 21 nagyon elterjedt nézet bizonyos fokig kapcsolódott ahhoz a hazai nemesi hagyományhoz is, hogy a rendi mozgalmak — elég Horváth Mihály munkájára utalnom — olyan alkotmányos mozgalmak voltak, amelyek tulajdonképpen már a liberális alkotmányosság előképei. Ebben van egy bizonyos igazság, de természetesen mégsem a teljes igazság. A valóságban ugyanis az a nagy társadalmi nekilendülés, amely a XVI. században a reformáció változataiban kereste a maga kiútj át, a XVII. századra már lezárult. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Kelet-Közép-Európa protestáns felekezetei is betagolódtak a késő feudális társadalom rendszerébe, és sorra létrehozták a maguk társadalmi ortodoxiáját. A valóságban tehát minden eltérés ellenére ezek a feudális egyházi szervezetek mérkőztek itt — miközben persze a gyengébb szenved az erősebbtől, az elnyomó elnyomja az elnyomottat. De a lényeges frontvonal gyakran nem is közöttük, hanem mindegyiken belül húzódik, az ortodoxia és a jövő felé nyitottabb, új emberi és társadalmi aspirációk között. Hadd tegyem hozzá, hogy az evangélikusoknak Magyarországon, mint egyháznak, a XVII. század vége óta nincs hatalma. Nem államvallás. A XVI. századi nagy előretörés rég letűnt, visszaszorult. Már nem lehet egy Thurzó György nádor, mint 1609-ben. Már nem létezhetik Thökölynek evangélikus fejedelemsége sem, amely egyébként erősen vitatható, mint nemzeti egységünk nem is három, hanem négy részre szakadásának jele. Nincs egyházi nagybirtok. Még olyan szilárd és jól megalapozott intézményes bázis sincs, mint amilyen például Debrecen volt a reformátusoknál, amelyről Révész Imre kutatásaiból tudjuk, hogy mekkora anyagi erőt képviselt, és gyakorlatilag az egész Tiszántúl pénzügyi, hitelező központja volt. Az evangélikusoknál is van ortodoxia, de ez kevésbé lehet elnyomó. Nincs lehetősége arra,hogy ártatlan arcát levetve az elnyomó arcát vegye fel. Ha az egyháznak ereje van, az szellemi erő. 2. A közös elnyomás ellen közös protestáns védekezés alakult ki az uralkodó katolikus államvallással és, a Habsburgok támogatásával szemben. Ez folyt a VIII. században is. Annyira, hogy utóbb például Zsilinszky Mihály egyháztörténetíró ezt a címet adta munkájának: A magyarhoni protestáns egyház története (1907). Mintha egy egyház lett volna. Pedig ő maga pontosan leírja, hogy több volt. Az evangélikus egyház és a hozzá tartozó közösség persze a XVII. század óta sokkal kisebb, erőtlenebb, védtelenebb. A közös front alapszínét tehát magától értődőén a református egyház adta meg. Hogy ez mennyire hat a későbbi történetírásra, azt engedjék meg egy látszólag távolabbi példával illusztrálnom. Egy kitűnő zenetörténészünk pár évtizeddel ezelőtt külön munkában mutatta ki, hogy a XVIII. században a reprezentatív hazai zene a református kollégiumi ének volt. De az újabb kutatás pontosan kimutatta, amit egyáltalában nem tudtunk eddig, még én sem tudtam, amikor a könyvemet írtam, hogy milyen magas szintű, instrumentális városi zene működött a szabad királyi városokban, hogy csak Sopron példájára, hivatkozzam, méghozzá úgy, hogy e zene képviselői, az úgynevezett toronyzenészek, egyszerre, illetve felváltva szolgálták a katolikus és az evangélikus egyházat. 3. A nagyobb erő miatt, amelyet a protestáns fronton belül a református egyház képviselt, egy olyan jellegű általánosítás is megjelent, hogy az evangélikus egyház kezdettől fogva talán határozatlanabb volt, kevésbé bátor vagy éppen megalkuvóbb. Nem akarom itt az ellenpéldákat felsorolni a Rákóczi szabadságharctól Hajnóczyig. Volt azután valami olyan elképzelés is e mögött, hogy minél határozottabban, minél elutasítóbban lép fel egy irány
