Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - A Deák téri evangélikus fiatalok beszélgetése
MIT VÁR A MAI IPJÜSÁG AZ EGYHÁZTÓL? 75 tania az egyháznak az evangéliummal, mondani valami vigasztalót, mutatni fix pontot az élete számára, közösséget teremteni, hogy tartozhasson valahova. — Ahhoz, hogy megfogalmazzuk az egyház feladatát korunkban, látnunk kell alapvető rendeltetésünket. A reménység hírnökeivé, az evangélium hirdetőivé kell válnunk. A kiengesztelődés munkálóivá kell lennünk; szeretnünk kell ellenségeinket; szolgálnunk kell a kicsiket, szegényeket és elnyomottakat, a mindenkori alulmaradókat és szenvedőket. Egyházzá kell lennünk, abban az egyedül létező értelemben, ahogy azt Jézus megrajzolta. — A reményről illetve reménységről sokat beszéltek és beszélnek a ke- resztyénségben. Látnunk kell, hogy ezzel együtt vagy ennek ellenére olyan fogalom, ami most is új távlatokat nyit. Össze kell kapcsolnunk a reményt és a vigasztalást: szintén régi gondolat. Mégis: kiábrándult korunkban új színt kapnak a régi gondolatok. Az egyház a remény helye, a keresztyén ember pedig a vigasztaló ember. — A korunk megfogalmazta kihívásokra a feleletet az egyház az eddig használható régi válaszokkal és megmerevedett formákkal nem tudja megadni: például a lelkészcentrikus struktúrával, vagy azzal, hogy a lelkészeket nem az adottságaik szerint választják a feladatukhoz. A lelkészhiány fokozza ezt a válaszképtelenséget. Tarthatatlan állapot, hogy egy-egy lelkész 6—7 helyen prédikál minden vasárnap. Közösséget is nehéz alkotni, ha három-négy evangélikus él egy községben. Miért nem vágyunk többet együtt lenni? Autóval nem olyan nagy áldozat többeknek összeállni és 10—15 kilométert utazni egy közös istentiszteletre. — A mostani, általánossá vált felépítést — a lelkész szolgál, a hívek pedig fogyasztóként meg-megjelennek az egyházban — fel kell, hogy váltsa a lelkészek és a laikusok kollektív élete és munkája. Ne a hétköznapi élet és gondolkodás lépjen be a templomba, hanem alakuljon ki keresztyén közösségi életmód, és hassa át az élet minden területét. Szükségessé teszi ezt a lelkészek egyre csökkenő száma is, de elsősorban az, hogy megfeleljünk küldetésünknek, hogy életünk valóban élő legyen. Az egyháznak közösségi bázissá kell válnia ebben a világban. Meleg csendet kell teremtenünk és sugároznunk. — Ügy érzem, hogy az egyház ebben a világban is akkor tudja ellátni feladatait, ha élete hiteles és vonzó a kívülállók számára. Mit jelent ez? Nekünk nem kell lebegve és félelemben élnünk, van biztos pontja életünknek, reménységben élhetünk Mennyei Atyánk szeretetében. Meg kell tanulnunk közösségben élni, a másikat elfogadva és elviselve. Törődnünk kell egymással, szeretettel hordozva egymás életét, segítő kezet nyújtani, ha szükséges, bátorítást a megkeseredetteknek, feddő szót az elbizakodottaknak egy olyan korban, amikor nem illik a másik problémái iránt érdeklődni, amikor mindenki bezárkózik, amikor minden magánüggyé vált. Nem könnyű szeretettel közelednünk embertársunk felé, de sokkal nehezebb elfogadnunk a segítséget, a feddést. Ebben is példát kell mutatnunk. — Igazad van abban, hogy a belső megújulás nélkül semmilyen formai változás sem segít. Én derűlátó vagyok ezzel kapcsolatban: egyre többen vagyunk fiatalok — egyelőre főleg értelmiségiek —, akik cselekvőén és al- kotóan szeretnénk részt venni az egyház életében. Szeretnénk az egyházi és a világi szféra közti szakadékot áthidalni. Nem az egyházat szeretnénk világiassá tenni, hanem a hétköznapit megszentelni. Legyen a templom, a gyülekezet az egyéni és közösségi cselekvések egész sorának otthona. Legyen
