Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Reisinger János: M. S. mesternél a Felvidéken
72 REISINGER JÁNOS: M. S. MESTERNÉL A FELVIDÉKEN század fordulóján szívesen áldoztak a templomdíszítésre, festmények vagy szobrok készíttetésére. S mint lenni szokott, különösen kívánták, amit a több évszázados hagyomány a Mária-kultusszal fölajánlott. A Selmecbányái szárnyasoltár minden egyes festményén ott szerepelt a „tenger királynője”, akinek ábrázolását a jelképes konvenciók már előre megszabták. Ha ilyennek kérték: M.S. mester így festette meg Máriát, ahogy többi alkotásán is az egyházi és festői konvenciók hűséges teljesítőjének bizonyult — a külsőségek tekintetében. A belső ábrázolásában azonban egyedül önmagához és hitéhez ragaszkodott. A külső, megrendelői igény és a belső szándék feszültsége szinte mindegyik képén érezhető. A Kálvária szerint azt a kívánalmat is teljesítette, hogy a kereszt mellett állók csoportját (Mária, János apostol) Annának, a nagyanyának alakjával is kiegészítse, akinek kultusza épp a XV. századdal erősödött meg (Katona Lajos: A kedd asszonya. In: Katona Lajos: Folklór-kalendárium. Vál. szerk. Reisinger János. Bp. 1982. 233.) A Krisztus születése esetében a külső elvárások nem módosítják ilyen erővel a szerkezetet. Itt Mária végtelenül finom lelket sejtető fiatalasszony, aki a pásztorok szavait „megtartotta és forgatta a szívében” (Luk 2, 19). Az ő magatartása is az odaadás, mint a pásztoroké, azzal a kiegészítéssel, hogy küzdelme ezután következik. Az „első szeretet”-et küzdelem kell hogy kövesse, hiszen Krisztus azt vallja majd anyjának, aki „Isten akaratát cselekszi” (Mk 3, 35). Máriának el kell fogadnia azt az akaratot, mely őt a kereszt lábához vezeti, el kell fogadnia, hogy a kezdeti odaadást követően növekedni tudjon az igazságosság és a szeretet együttes erejében. E jelképes pálya kezdeti pontján áll Mária, M.S. mester öt festményének egyik főszereplője. „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld 4, 18). Erre az útra emeli áldó kéziét a gyermek, aki számára is — Krisztus. A megpróbáltatásokon, szenvedéseken keresztül járó embereknek szól ez az áldás. Azoknak, akiknek hite jobban megtisztul, mint a tűzben kipróbált arany, hogy hit által őriztessenek az üdvösségre (1 Pét 1, 7. 5). Mária tehát nem valami jelképes, megállapodott Madonna, aki az addigi és kortárs (pl. Leonardo) itáliai művészek festményeiről néz le ránk. Ékessége nem külső, cifrázat nincs ruháján, díszeket nem visel. Akár stilizált, akár életbeli modell nyomán készült, a „technikai” szépség fölöttien szép. Filippo Lippi Madonnáját (1465) azért csodálták Firenzében, mert a festő szeretőjét ábrázolta, Fouquet Máriáját (1450) pedig azért, mert a király kedvesét, Ágnes Soréit örökítette meg, fedetlen kebellel. Ezeken a festményeken „a kegyelem torkát szorongatta a természet” (Francis A. Schaeffer: Démis- sion de la raison. Genf 1971. 12.). M.S. mester Máriája nem a nő, nem is az anya, hanem mindenekelőtt: a hivő ember belső vonásait hordozza. Mária alakja mögött, de mintegy azonos ütemű mozdulattal lép elő József. Ahogy az evangéliumokból is következtethetjük, jóval idősebb lehetett feleségénél. Ősz haját és szakállát gond-süllyesztette homlok és arc fogja egybe. Lénye éppoly bensőségességet sugall, mint fiatal felesége. Mi is lehet a jobb kezével tartott lámpás? A hosszú, elhagyott múlt előtt a lépésnyi biztonságot jelentő jövő? Vagy a szövétnek világosságához hasonlított isteni ige, mely jó talajra talált az ő lelkében? Voltak festők, akik pályájuk során többször is kísérletet tettek e házaspár lényének kifejezésére. Rembrandtnak például csak olajfestményeit tekintve
