Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Rónay György Naplójából (1950)
RÓNAY GYÖRGY NAPLÓJÁBÓL 65 amelyek eleve heretikusok, mert nem fogadják el teljes valóságában az egyházat; hanem pusztán csak a tudomány területére gondolok. Azt hiszem azonban, hogy az utóbbi időkben a helyzet ezen a téren is megváltozott, ha nem is mindenütt, de mindenesetre éppen ott, ahol a változás az egész test számára a leghasznosabb volt. Karl Rahner viszont szem előtt tarthatta volna ezt a mozzanatot is. A másik „kriptogám herezis” ügyében sem tudok egészen egyetérteni vele. (Hacsak nem olyan „intern” tényekre céloz, melyek előttem ismeretlenek.) A hit tanításában — mondja — elhallgatnak bizonyos igazságokat és valóságokat, például a poklot is. Csakhogy ... Ma már minden terület misz- sziós terület, mert mindenen egy szinte teljesen laikus kultúra ömlik el. Annak a modern pogánynak vagy félpogánynak, akit voltaképpen nem érdekel már más, mint a gép, a motor; ennek a metafizikátlan lénynek, akinek szelleme maholnap kénytelen lesz a konkréton, materiálison, kísérletileg, természettudományosán tapasztalhatóan túlemelkedni; ennek a mai átlagtípusnak alighanem hiába prédikálna a pap a középkorban még „aktuális” angyalokról, ördögökről, pokolról és bűnhődésről; ma nem ez a fontos, nem ezzel kell kezdeni. Hiszen nem egyik legkedveltebb szólama-e a vallás és kereszténység elleni propagandának, hogy a papok a pokol borzalmaival ijesztgetik s a félelem révén igyekszenek megnyerni a lelkeket, hogy egy maguk-keltette és ápolta patológia kihasználásával uralkodjanak rajta? Mit szólna egy mai Pest-vidéki gyárimunkás, vagy éppen ifjúmunkás egy a pokol kínjait valamely középkori vagy tizenhetedik századi barát modorában taglaló szentbeszédhez? Ügy vélem, jobb, ha hagyjuk a poklot; eszünkben sincs tagadni létezését; csak éppen nem kell olyan sokat beszélni róla. Beszélni Krisztusról, a szeretetről kell. Valóban ne úgy hassunk a lelkek- re, hogy félelmükben fussanak Istenhez. Tanítsuk meg szeretetből Istenhez közeledni őket. S ne feledjük el, hogy ez a mai ember egyáltalán nem olyan ijedős. Sőt: ha azt sejti, hogy meg akarják ijeszteni, gyanakvóvá vagy cinikussá válik. Hogy miről beszéljünk neki? A szeretetről, a hit, a vallás alapjairól, Krisztusról, a megtestesülésről és megváltásról, az Egyházról, az Egyház valóságáról, dialektikájáról és főként az evangéliumról. Soha talán még nem volt olyan parancsolóan szükséges az „in omnibus caritas” [„mindenben szeretet”], mint ma; soha még annyit a szeretetről beszélni nem kellett, mint ma, amikor annyit beszélnek a gyűlöletről. Miért vessük oda az alig megnyert, vagy alig „élő”, inkább csak megszokásnak, hagyománynak, reflexnek engedelmeskedő s egyébként is annyi problémával küszködő, de legalábbis agyonhalmozott ember elé, hivő elé a pokolnak még nagy teológusok, mély gondolkodók számára sem gyerekjáték problémáját? Mi fontosabb, mi előbbrevaló: Isten büntetése, vagyis a kárhozat és pokol, vagy pedig Isten teremtő szeretete? Nyilván az utóbbi. Akkor pedig legyen számunkra is az az első, a legfontosabb. Nincs-e benne az Egyház egész tana Szent Pálban? Ez a tan, a „Corpus Christi Mysticum” [„Krisztus misztikus teste”] mégis mintha csak az utóbbi időkben lépne ismét elő és érvényesülne egész mélységében, misztériuma nagyságában és jelentőségében. A Jézus Szíve tisztelet alapjait csak Szent Margit találta volna ki? Nem, ő inkább csak előhívta, aktualizálta az eleve meglevőt. Mert bizonyos ősi, örök igazságok és valóságok csak aktualizálódnak a történelemben, az idők szükségletei és a Szentlélek irányítása szerint. A pokol, kárhozat, utolsó dolgok bizonyára igazán aktuálisak, koruknak, koruk hangulatának, mentalitásának, pszichéjének megfelelőek voltak a ti