Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Rab Zsuzsa: "Erőt adó friss víz". A népköltészet igézetében
„Erőt adó friss víz” A népköltészet igézetében RAB ZSUZSA Mondjuk, és tapasztaljuk is, hogy egy koron túl az ember egyre szívesebben fordul vissza a múltba; a maga múltjába, egy tágabb közösségébe, talán az egész emberiség múltjába. Eljutottam már magam is ebbe az életkorba, de nem hiszem, hogy a líra őskorába, mondjuk így: gyermekkorába ezért kalandoznék már jó ideje egyre szenvedélyesebb felfedezőkedvvel. Már egészen fiatal koromban érdekelt a népköltészet. Akkor még, persze, csak a magyar. Szülőföldem, Pápa és környéke nem volt népdalkultiváló hely. Nem volt Édesapám szülővidéke, a Fejér megyei Mezőföld sem. Talán éppen ezért vonzottak a borzongatóan szép székely népballadák, somogyi kanásznóták, alföldi betyárballadák. A negyvenes évek születő népdalkultusza, regős- mozgalma pedig mind többet ismertetett meg velem. Aztán a nagy történelmi fordulat elhozta hozzám az orosz nyelvet. Először dalok, énekek formájában. Az orosz népköltészetet a magyar közönség jórészt csak azokból a népdalokból ismeri, amelyeket a rádióból, a televízióból, lemezekről hall, vagy amelyeket vendégszerepléseik alkalmával népi együttesek, kórusok hoznak el hozzánk. Egyszóval az orosz népköltészet „zeneszóval” érkezik hazánkba, vontatott vagy szilaj dallamai megmaradnak fülünkben. Ki figyel a szövegre? Még az is alig, aki érti a nyelvet. A szöveg — vagyis a népköltészet maga — csupán néhány szakmabeli böngésznivalója marad. Kalandozó kedvem az ötvenes évek végén vitt el az orosz népköltészet gazdag lelőhelyeire. Elkápráztatott addig alig feltárt gazdagságuk. Hosszú gyűjtő- és előkészítőmunka után, Kormos Istvánnal felezve, nekiláttunk fordításuknak. 1962-ben jelent meg közös munkánk, az orosz népi líra legszebb darabjaiból válogatott Ékes fejér hattyú. Később olyan műfajokra is akadtam, amelyek a mi népköltészetünkből hiányoznak — kipusztultak belőle, vagy töredékeikben más műfajokba épültek bele —: a történelmi balladákra, főleg pedig: a bilinákra. Nem véletlen, hogy ezt a műfaj-meghatározást az irodalomtudomány átvette az oroszból: magyarul csak nehézkesen tudjuk kifejezni. Talán még népi hősmondának fordíthatnánk leginkább, de a hős néha egy borissza legény, máskor két jámbor szent, vagy egy fene hegyi sárkány, hát ez a kifejezés sem pontos. Maradjunk inkább az orosz szónál, amelynek gyökere a bil (hajdani, régvolt) szóból ered. Az elnevezés helytálló, ugyanis a bilinák javarésze a X—XIV. században keletkezett. Énekelt históriák voltak, lassú hömpölygésű, a részleteknél sze
