Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Trajtler Gábor: Bach egyetemessége
TRAJTLER GÁBOR: BACH EGYETEMESSÉGE 58 sége? Míg Hándelnél a trillák és egyéb ékesítések esetlegesek, szabadon dúsíthatok az előadóművész tetszése szerint, vagy akár el is hagyhatók, Bachnál mint vasveretek a ládán, tartják össze a széles ívű dallamot, és oly szervesek, egyek dallamukkal, hogy nélkülük azok már fel sem ismerhetők. Bachot a barokk összefoglalójának tartják. Vajon csak a barokké-e? A H-moll mise Credója talán nem a XIII. századi orgánumszerzőket idézi, mint ahogyan második Kyriéje a reneszánsz klasszikusait? Gáláns stíluában muzsikáló fiai csúfolhatták az „öreg copfost”, olyan merész zenét mégsem tudtak írni, mint amilyen a Kromatikus fantázia. Bravúros modulációit legkorábban másfél évszázaddal később Reger ismétli. Bach összefoglaló művész, ugyanakkor a jövőbe is mutat. Zenéjével évszázadokra meghatározza azt a biztos irányt, amin a nagy stílusváltások szélsőségei után újra vissza lehet térni a továbbvezető útra. Muzsikája így lesz iránytűje Mendelssohnnak, az idős Lisztnek, majd a fiatal Bartóknak is. Bach zenéje régi zene, két és fél évszázados. Kutatói sokat foglalkoznak azzal, hogyan kell hűen játszani. Milyen legyen a hegedű vonója és milyen a billentyűs ujjrendje? Míg ezek a viták folynak, a Swingle Singers együttes közismertté teszi a „régi mester” elfelejtett darabjait, és megszólal a huszadik század szülöttjén, az elektronikus szintetizátoron a lipcsei mester zenéje szuggesztív plaszticitással és fantáziával! Az orgonaművész kínlódik, hogyan szólaltassa meg egy kis falusi hangszeren Buxtehudet vagy Cesar Franckot. Ugyanakkor ezeken a gyenge orgonákon Bach művei köny- nyen és élményszerűen előadhatók. Egyébként Bach zenéje mindenütt otthon van. Ha zongorán játsszák a d- moll versenyművet, igazi koncerttermi bravúrdarab, megtapsolják érte a zongoraművészt. Ha a 146. kantáta nyitótételében orgonán halljuk ugyanezt "a művet, imára kulcsoljuk kezünket. Ki érti ezt? Miért, hogy valaki semmit sem ismer a klasszikus zenéből, de a „d-moll tokkátát” szereti? Miért, hogy a kínaiak saját zenéjükhöz szokott fülükkel nem viselik el az európait, kivéve Bachot? Hogy az afrikaiak is elfogadják az ő muzsikáját? És miért mosolygunk azon, ha valaki nagyon bizonygatni akarja Bach német voltát? Bach jóval több Európában, mint egy nép tehetséges fia. Ö mindenkié. Beethovenben ott érezzük a bécsit, Wagnerben a németet, Verdiben az olaszt, Csajkovszkijban az oroszt. Bachban azonban az európait — sőt annál is többet, az egyetemest. Kezdő zongorázók már hozzáférhetnek kis darabjaihoz, amit feleségének és fiainak írt „zongoraiskolájába”, a Notenbüchleinekbe. És ott a „Fúga művészete”, amelynél keményebb dió aligha adódik zenetudósok és előadók számára: egy életet kívánó áldozattal győzhető magasság ez a tizenkilenc fúga egy témára. Bach muzsikája egyetemes. Nem nagy felfedezés ez, leírták már mások is. A mai ember számára mégis a legtöbbet mondó és leginkább meggon- dolkoztató, hogy mi adja ezt az egyetemességet. Páratlan dallamossága? A műveiben alkalmazott harmóniarend? Vagy utolérhetetlen ellenpontozó művészete ? Egyetemességének titka — titok marad. Azé, aki a világegyetemet alkotta, s aki ezt a lángelmét háromszáz évvel ezelőtt nekünk ajándékozta, hogy széthulló világunkban jelt adjon az egyetlen Egyetemesről.
