Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Hans Weder: Apokaliptikus korhangulat
H. WEDER: APOKALIPTIKUS KORHANGULAT 55 nek: Pál az ember személy voltára vonatkoztatja az egyetemességet. Még ha teljesen változatlanul megmarad is az a kijelentés, hogy a bűn egyetemes hatalom, Pál mégis az embert mint tényleges bűnöst állítja a középpontba. A bűn egyetemességének felismerése egyáltalán nem kell, hogy akadályozza a ténylegesen elkövetett, személyes bűn meglátását. Még ha egyetemes hatalom marad is a test, Pál mégis az embernek a testben való személyes bizakodására irányítja rá figyelmünket. A test éppen ott jut hatalomra, ahol az ember visszahúzódik önmagába, ahol a világi lehetőségekre építi fel személyét. Ugyanezt mondhatjuk el Isten igazságosságáról is: még ha Pál számára kétségtelen is, hogy Isten igazságossága egyszer majd hatalommal fog érvényre jutni, elsősorban mégis az istentelen ember jelenbeli meg- igazulása érdekli, ahogyan az Krisztus szeretetáldozatának következményeként végbemegy. Isten igazságossága jelenleg az evangélium igéjében történik, mely megszólítja az embert és bizonyosságot ad neki az Istennel való kiengesztelődésről. Ugyanígy: az összes istenellenes hatalom végideji legyőzése konkrétan úgy történik, hogy az ember aláveti magát a Megfeszített uralmának. Ha a hit szerétéiként hatni kezd, akkor ez Isten végideji uralmának megjelenési módja a jelen világkorszak feltételei között. Egészében véve ezt mondhatjuk: megmarad a kozmológiai és apokaliptikus horizont egyetemessége, dé az ember személy volta kerül a középpontba. Isten apokaliptikus cselekvésének ereje ezáltal átváltozik Isten igéjének hatalmává, mely a jelenlegi embert szólítja meg. Természetesen Pál ugyanilyen kritikus határozottsággal lép fel a jövő dimenziójának kiiktatása ellen is. Szemben azzal a kijelentéssel, hogy a hivő már most célba ért, Pál hangsúlyozza annak a dimenzióját, amit még nem értünk el. A jelenbe belemerülő individuummal ellentétben Pál arra irányítja rá szemünket, ami Isten jövője számára van fenntartva. De ez a jövő is csak annak az embernek a reményében konkrét, aki bízik a világ beteljesülésében. Az apokaliptikának itt is — mondhatni — emberi dimenziói vannak. És mint ilyen elvezeti az embert a saját létezéséhez ennek a világnak a viszonyai között, a világ közelségéhez vezeti el, és megakadályozza abban, hogy rajongó módon átugorja ezt a világot. A rajongás az, ami az apokaliptikust összeköti az álmodozóval (enthuziazmus): míg az egyik a jövőbe helyezi az egész üdvösséget, a másik a jelenben lát minden beteljesülést. De egyik sem veszi figyelembe az ember egzisztenciáját, melynek jellemzője az üdvösség jelenlétének hite és az Isten jövőjében való remény. Az emberi létezésnek az az értelmezése, amely az apokaliptika páli kritikájából kivehető, legjobban azzal a kifejezéssel írható körül, hogy „kincsünk cserépedényekben van” (vö. 2Kor 4,7 és köv. versek). Isten éltető ereje épp az emberi létezés törékenységében tud szóhoz jutni. A mostani élet ideiglenessége és múlandósága nem érv az üdvösség jelenvalósága ellen. Sőt: az evangélium kincse van a törékeny edényben. Az a hit, hogy Isten végérvényes cselekvése Jézus Krisztusban következett be, nem jelent mást, mint hogy az ember belehelyeztetik saját múlandóságába és törékenységébe, hogy ennek a világnak a feltételei között őrizze meg az isteni kincset. Ahol az ember Jézus Krisztus nevében szenvedést vesz magára, ahol az ember le tud mondani saját hatalmának és erejének érvényesítéséről, ott ez a szenvedés és ez a szorongattatás azonosíthatóan „Krisztusban” történik. Azaz: a szenvedés és a szorongattatás a Megfeszítettnek való engedelmeskedés kísérőjelenségei. Ezért jut szóhoz bennük az isteni hatalom.
