Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Lendvai L. Ferenc: A keresztény–marxista párbeszéd elvi alapjairól
32 LEND VA I L. FERENC: A DIALÓGUS ELVI ALAPJAIRÓL emberi nem tagjaként fogja föl, s épp ezáltal ember. Az emberré válás onto- genetikusan és filogenetikusán egyaránt az emberi létezésmód elsajátítását jelenti, azoknak a tárgyi, szociális és nyelvi objektivációs rendszereknek az elsajátításán keresztül, melyek lehetővé teszik az emberi tudásnak nemzedékről nemzedékre való átörökítését és gyarapítását. A történelmi fejlődés során ez az elsajátítás egyre inkább kifejlődik, hogy az emberi történelem kezdetén föladott magában való (potenciális) lététől folyamatosan egy adott magáért való (aktuális) meglétig jusson el. Csakhogy egy merőben ellentmondásos formában! A társadalmi haladást egy — szükségképpen kiváltságos — elit viszi előre, miközben a legtöbb ember a rabszolgaság valamilyen (nyílt vagy burkolt) formájára van kárhoztatva. Általánosabban fogalmazva: az egész haladása az egyesek rovására megy végbe. Ámde minden egyes ember ugyanúgy ember, mint a többi — mindnyájan testvérek, vagy ha úgy tetszik, egy Atya gyermekei vagyunk. A vallás, mindenekelőtt a keresztény vallás (és Marx is a kereszténységet, éspedig elsősorban annak modern, protestáns formáját tekinti a vallás legmagasabb szintű megvalósulásának) épp ezt posztulálja. De posztulálja, s a marxizmus ezen a ponton tovább kíván menni. Továbbmenni — ám a kereszténység eszméiből kiindulva. Vagyis azoknak az eszményeknek a megvalósítását, melyeket a kereszténység valamilyen módon a transzcendenciába helyezett, a marxizmus az immanencia birodalmába kívánja helyezni. Azok, akik egyformán ellenségei mindenfajta „vallásos” és „ideologikus” eszmének és eszménynek, nagyon sokszor mutattak már rá — pejorative — a szocialista—kommunista gondolat keresztény gyökereire, a „Nouveau Chris- tianisme” programjára, s gúnyolódtak azon, hogy kereszténység és marxizmus egyaránt ellenkeznek úgymond az emberi természettel, hogy megvalósíthatatlan, fantasztikus utópiák. Pozitíve tehát a marxizmust úgy foghatjuk föl, mint tudományos alapokra helyezett, mondhatni szekularizált kereszténységet. Itt azonban kétségtelenül adódik egy valóban fontos, sőt szinte áthidalhatatlannak látszó különbség. A marxizmus, mint tudományos alapokat kereső ideológia, amennyiben figyelemmel van az egyes emberre, ezt csak az általános emberi szempontokból kiindulva teszi; míg viszont a kereszténység, mint vallás, ha figyelembe veszi az összemberi fejlődés szempontjait, akkor ezt csak az egyes emberek üdvözüléséhez képest másodlagos módon teszi. A keresztény eszkatológiák közül ezért azok állanak közelebb a marxizmushoz, melyek (mint Teilhard vagy Barth) kitüntetett vagy kitüntethető pontokat tételeznek föl a társadalmi-politikai fejlődésen belül, míg távolabb vannak azok (mint Rahner vagy Bultmann), melyek veszélyesnek tartanak egy ilyen lehetőséget. A különbség lényegbevágó ugyan, de mégiscsak a formára vonatkozik. A megközelítésmódnak az a különbsége ez, amely valóban megkülönbözteti egymástól a vallást és a filozófiát: hiszen voltaképp e különbség mögött is a tudományhoz (pontosabban a tudományos megalapozás igényéhez) való eltérő viszony húzódik meg. A tartalom ettől még nagymértékben azonos lehet. S ahogyan a marxizmusnak a maga gyakorlatában nagyon oda kell figyelnie az egyes emberek szempontjaira is, ugyanúgy nem lehet viszont közömbös a keresztény álláspont egyetlen képviselője számára sem, hogy az egyének milyen társadalomban élnek. Aligha valószínű, hogy a kereszténység egyetlen társadalmi formához köthetné magát, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell megkülönböztetnie olyan társadalmakat, melyek inkább, s olyanokat, melyek kevésbé felelnek meg a keresztény életideál
