Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Karner Károly tanúságtétele az élete végén
KARNER KÁROLY TANŰSÁGTÉTELE 27 egész lényeteket — „élő szent és Istennek kedves áldozatul. Ez legyen a ti okos istentiszteletetek. És ne szabjátok magatokat a világhoz” — azaz ne legyen számotokra Krisztuson kívüli gondolkodás és életfolytatás az irányadó —, „hanem formálódjatok át elmétek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12,1—2). Mindnyájan küzdünk életünkben nemcsak ránk szakadó bajokkal, betegségekkel, családi nehézségeikkel, hivatásbeli kellemetlenségekkel, hanem mindenféle felénk megnyilatkozó szeretetlenséggel, sőt ellenségeskedéssel. Sokszor elővesz a kétségeskedés, hogy valamit jól cselekedtünk-e, vagy hogy hogyan határoztuk el magunkat valamely élethelyzetünkben, hogy utóbb valamilyen szerencsétlen és — mint utóbb kiderül — helytelen döntésért vagy magaviseletért ne kelljen magunkat okolni és hibáztatni, esetleg egyenesen bánkódni miatta. Az, ahogyan életünket berendezzük, ahogyan élet- körülményeinkhez, sorsunkhoz viszonyulunk, Pál apostol szavával mind „istentisztelet”, ti.szolgálat annak az „istennek” vagy „istenségnek”, akinek ill. aminek a szolgálatába szegődtünk. De jól akkor járunk, ha életfolytatásunk, magatartásunk és viszonyulásunk életkörülményeinkhez, „sorsunkhoz” „okos”, azaz Istennek, az igaz és szent Istennek tetsző istentisztelet lesz. Ez pedig olyan szolgálat, amelyben nem szabjuk magunkat a „világhoz”, ti. pillanatnyi, hasznosnak és célszerűnek látszó körülményekhez — még akkor sem, ha ezek a körülmények kényszerítőknek és elkerülhetetleneknek látszanak —, hanem megújulunk „elménkben”, amikor életünk és életfolytatásunk zsinórmértékévé „Isten jó, kedves és tökéletes akarata” lesz. Mondhatjuk ezt úgy is, hogy ez a megújulás az Isten és a felebarát iránti szere- tetre való megújulás. Ez több mint az ún. „közösségi magatartás”, amelynek szabályozója a „közösség” érdeke vagy haszna, és amely — állítólag! — végeredményben a saját javunkat is szolgálja. Több, mert a felebarát iránti sze- retetben embertársunk javát kell szolgálnunk (nemcsak felebarátunk „érdekét” vagy „hasznát”!), egészen addig, hogy magunkat is odaadjuk erre a szolgálatra és ezért esetleges hátrányt vagy nehézséget is vállalunk. Többnyire nem látványos, embertársaink figyelmét is felkeltő, vagy éppen a nyilvánosság figyelmét is magára vonó szolgálatról van szó, hanem csendben munkálkodó szeretetről, olyasmiről, ami a szokványos magatartásnál jóval több, ami embertársunkat esetleg súlyos élethelyzetében erősíti, sőt esetleg a szeretet megmentő és áldozatot kívánó cselekedete. 3. Ha Pál apostol fent idézett szavain tájékozódunk, eltűnik a vallásos „ünnepnap” és „hétköznap” szokványos különbsége. Életünk napjainak „szürke” folyásából a „vasárnap” és „ünnepnap” nem azért emelkedik ki, mivel ezeken a napokon ki kell mutatni kegyességünket, esetleg valamilyen különleges magatartással (pl. templomi istentiszteleten való részvétellel) kellene tanúsítani az egyházhoz tartozásunkat. Az ünnepnapokon sem másként kell „vallásosnak”, ill. keresztyénnek lennünk, mint hétköznapjainkon. Keresztyénnek lenni nem is jelenti azt, mintha évezredes — lényegileg pogány — vallásos gondolkodás szerint Istennek valamit ajándékul — „áldozatul” — kellene hozni. Nem ajándékozhatunk Istennek semmit, ami nem volna az övé, akié a Föld és annak teljessége. Az ünnepek arra valók, hogy hálaadással és könyörgéssel forduljunk Istenhez, hálát adjunk ajándékaiért és kérjük segítségét, de különösképpen is hálaadással vegyük Isten ajándékait, amint azokat igéjében és szentségeiben nekünk ajándékozza. Amikor pedig életünk minden napján Krisztuséi vagyunk és életünket neki szenteljük, életfolytatásunkban pedig szeretetet gyakorlunk azok iránt, aki
