Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Nyíri Tamás: Kortárs teológusok: Karl Rahner
54 NYÍRI TAMÁS: KARL RAHNER vetíti az embereknek, az egyháznak kell gondoskodnia arról, hogy mindenhová eljusson az üdvösségre szóló meghívó. Ez a meghívás az egyház, bár sosem mondotta, hogy az egyházhoz való külső-látható tartozáson dől el az üdvösség kérdése. Az egyháznak az volna a feladata, hogy a benne átélhető üdvösség tanúsítsa az egész világ előtt, hogy Isten szereti az embereket és üdvözíteni akarja őket. Az emberszeretet nemcsak következménye az istenszeretetnek, hanem egyúttal előzménye is: hogyan szerethetné valaki Istent, akit nem lát, ha nem szereti testvérét, akit lát? Ezzel függ össze híres, sokszor félreértett tétele az anonim kereszténységről. Nem az ismeretlen, nem keresztény embert kívánja megkeresztelni, nem kéri senkitől, hogy azt mondja magáról: én, bár nem tartozom az egyházhoz, de azért mégis anonim keresztény vagyok. Az anonim kereszténység fogalma a keresztény hívő kategóriája, gondolkodásmódja, szemlélete;. Azt mondja meg, hogy neki hogyan kell gondolkodnia a többi emberről, a nem-keresztényekről és nem-hívőkről. Azért és annyiban anonim keresztények, ameny- nyiben azt teszik, amit Krisztus kíván követőitől: ha felülemelkednek önzésükön, hallgatnak lelkiismeretük szavára, igazságosak, békességesek, szelídek és irgalmasak. Azért tnevezi Rahner anonim kereszténynek az ilyen embereket, mert azt teszik, amit Jézus tett. Nem címke ez a szó, nem az emberek nyakába akasztott azonosító cédula, hanem azt a módot fejezi ki, ahogyan a keresztényeknek gondolkodniuk kell embertársaikról. Az egyház — mondta Rahner, s most már őutána a II. vatikáni zsinat is — az egész világ üdvösségének hatékony jele. A jel azonban csak akkor tesz eleget feladatának, ha tiszta, világos, átlátható struktúrák jelzik, láthatóvá teszik, feltárják az egész világ előtt, hogy az egyház célja őszintén és csakugyan Isten szolgálata és az emberek java. Rahner emléke Rahner mind terjedelmét, mind hatását tekintve máshoz nem hasonlítható életművet hagyott hátra, s a műben ránk hagyta önmagát is, mert — amint J. B. Metz mondja — alig különböztethető meg nála az élet és a mű. Allítható-e valakinek méltóbb emlék, mint amelyet Rahner emelt magának az egyház emlékezetében, a teológia emlékezetében s az őt gyászolók emlékezetében, akiknek életére olyan árnyékot borított halála, mint egy részleges napfogyatkozás? A halott Rahnert nem lehet csak tisztelni, csak csodálni, csak követni és utánozni, továbbvinni vagy kritikusan felülvizsgálni: mindenekelőtt hiányoljuk őt. A hiányérzet az emlékezet leghevesebb módja. Inkább irányul a személyre, mint a műre, bár éppen Rahner esetében mindkettőre: személyét hiányoljuk művében, és művét személyében. Rahner megújította a katolikus teológia arculatát: már semmi sincs egészen úgy ebben a teológiában, ahogyan őelőtte volt, s mégis megvan valamennyi, az egyház emlékezetének drága vonása. Harcos és termékeny össze- különbözésekben ütköztetve a modern gondolkodással a klasszikus hagyományokat, sikerült átörökítenie ezeket nekünk és az utókornak. A katolik' ' teológiában ritkán ütköznek ilyen hevesen és ilyen ellentétes szemléletek, mint éppen a mában. Most, Rahner halála után dől el, hogy milyen útra lép a katolikus egyház; vállalja-e a struktúrák Rahner javasolta megújítását felemeli-e prófétai szavát a szegények, elnyomottak, kisemmizettek érdekében, amint Rahner tette? Éppen sorskérdéseinek mai megoldásában hiányolja
