Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Tatay Sándor: Harc egy csipkebokorért (novella)
i8 TA TAY SÁNDOR: HARC EGY CSIPKEBOKORÉRT zik valaki régi gazdája után. Jómagam elsőnek egy magános öregembert ismertem tulajdonosaként. Akkor még nem is voltam badacsonyi, erre jártam csak barátaimmal. Tehene volt, de természetesen nem tejjel kínált. Szép kis boltpincéje, egy szobája s nádfalú istállója volt sárral gondosan betapasztva. Ennek a sarkán magas sás nőtt. Azt mondta: e jel szerint nem mélyen lehet ott a víz, ha meggazdagszik, kutat ásat oda. De a meggazdagodásra nem volt már érkezése. Halála után urasági szőlő lett egy időre. Később az állami gazdaság betelepítette, de be kellett látnia hamarosan, hogy ez a kőgörgeteg nem nagyüzemi gazdálkodásra való. Sorsára hagyták. Azóta a felső teraszai már szabályosan beerdősödtek. Ám ez a széles alsó vágó a házunk mellett még csak a vadszőlő és az iszalag csatáját éli. Már tavaly elhatároztam, hogy kiirtom harminc-negyven méter szélességben ezt a haszontalan remízt, nem engedem mesgyénkre az erdőt. Tudvalevő, hogy erdő mellett nem hoz termést a szőlő. Idő s erő hiányában halasztódott e tervem, mint annyi más e két okból. Tisztában voltam a feladat nagyságával, kínosságával is. Az idén nyár elején mégis belevágtam egy csipkebokorért. Mert egy csipkebokor nőtt fel az előre elképzelt rétecském kellős közepén. Igaz, jócskán betakarta a két erőszakos növény, a vadszőlő és az iszalag, de a vadrózsa életereje sem akármilyen, fiatal hajtásait átszúrta kellemetlen bundáján, egy szép reggelen pedig kivirágzott fölötte gazdagon, halvány rózsaszínben. A csipkebokor bibliai emléket ébreszt, megénekelték költők számtalan nyelven, népdalok szólnak virágjáról, bimbójáról, de töviséről is. Árvaságát emlegetik dalok és költemények gyakorta. Ha kiirtom körülötte a gonosz bozótot, rét keletkezik ott, mint mindenütt, ahol az ember rendszeresen kaszálgat. Árva rózsa áll majd magában rétem közepén tavasz- szal virágban, ősszel égőpiros terméseivel. Megszabadítom béklyóitól, meg én. Óvatosan bánok vele, ha majd odaérek, apróra szelem az ellenséges indákat, úgy emelem ki tüskéi közül, hogy egy szirmot se verjek le. Amire szőlőnk védelmében, saját hasznomért nem voltam képes, belevágok„a beláthatatlan viszontagságot ígérő nehéz munkába. Kaszát hozok, fenőkövet tokostul, csákány helyett egy éles bujtókapát, mert nékem a csákány már nehéz, különösen nyáron. Zsebemben metszőolló, kis tőkefűrész a kezem ügyében, A munka megszabja maga a sorrendjét. Látom hamarosan, hogy elébb le kell kaszálnom mindent, ami zöldet érek, azon felül is amit elvisz a kasza a kúszó növények megfásult részeiből. Van dolga a kaszakőnek, koptatják a szerszámomat tavalyi indák. Reggelizés idejére mégis végzek e felületes munkával a terület egyharmadán. Elém tárul vastagabb-vékonyabb iszalagszárak, vadszőlővenyigék sűrű szövevénye a köves talajon. A kövek között akadnak üvegcserepek, konzerves dobozok roncsai, mert erre jártak a kirándulók, míg járható volt a régenvolt szőlőskert. Próbaként elvágok tőben egy hüvelykemnél vastagabb hajtást, megkísérlem kirángatni azt a százfelé ágazót a tömkelegből. Nem elég az erőm, de tőlem jó tizenöt lépésre is megmozdul a lombozat. Nagy riadalom: egy fácántyúk reppen föl, de csak embermagasságig s halált megvető bátorsággal visszasuhan. Hallom miért, csipegő csibéi életéért. Nyilván hallja régóta kaszám suhogását, a csiszatkő zengő zenéjét, csizmás lépteimet. Ez ideig bizakodott létük csendjében, de egyszerre megmozdult fölötte a bozót. Okosan, zöldtakaró alatt vezeti féltett családját. Ütjukat végig figyelhetem a felület finom mozgása szerint. Megvárom, míg elérik az erdőt, akkor újra próbál
