Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Körkérdés: Keresztyén életvitel ma
KÖRKÉRDÉS: KERESZTYÉN ÉLETVITEL MA 77 ébredés viszi közelebb a hithez. Mert valóban nem vagyunk olyan tökéletesek, hogy ne lehetne elképzelni nálunk különbeket, hogy ne tudnánk hinni tökéletesebb lények létezésében. De akkor miért ne hihetnénk, hogy van legtökéletesebb is? Aki teremtette, megtartja, igazgatja a világmindenséget: Isten. Ezt számtalan tudós és haladó gondolkodású író is így vallja. Egy amerikai atomfizikus vallomása valahogy így summázható: magasra hágtunk, messzire látunk már, de minél magasabbra lépünk, annál többet lát a szemünk, amit a kezünk mégsem ér el. A tudományunk nem tudja áthidalni a titkok mélységeit, nem m'arad más számunkra, mint a hit, hogy van tökéletesség. Isten léte tehát, ha így vesszük, a tudós koponya racionális okfejtésével is levezethető, de ez még nem minden, ez még nem elég. Az út nehezebbje ezután következik: hogyan jutunk el az ész alkotta istenképtől a szív, az alázatos szerénység, a szeretet Istenéig? Ez az út a keresztyénség, ez az út Jézus Krisztus. Kétezer évvel ezelőtt megszületett egy ember, ugyanolyan, mint bármelyikünk, de ő meglátta az etmber minden tökéletlenségét, meglátta, hogy az élet célja nem lehet más, mint a tökéletesedés mindaddig, amíg el nem érjük a legtökéletesebb lény, az Isten szintjének küszöbét. „Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5, 48) Ha csoda van Jézus életében, akkor az az, hogy ő az egyetlen, aki át tudta hágni az emberi tökéletlenség korlátáit. De megmaradt annyira embernek, hogy lássa: az ember nagyon gyarló, élete pedig olyan rövid, hogy az még a tökéletesedéshez vezető út első lépéseihez sem elég. A történelemben sok ember áldozta már életét azért, hogy társai tovább élhessenek. Jézus önfeláldozása sokkal több volt ennél: ő nem arasznyi életünkért adta vérét, hanem azért, hogy ezzel időt és módot adjon nekünk a testi lét utáni tökéletes életre. A tökéletesedés azonban magától nem megy soha, sem a tudományokban, sem a hit világában. Az első lépéseket a sóhajtásnyi emberi élet alatt nekünk kell megtennünk. Azért hallgatjuk az igét, mert minden egyes ige egy-egy útjelző tábla, amely eligazít, hogy ezen az úton jussunk előbbre. Az út — tudjuk jól — csak fényévekben mérhető, s mi csak millimétereket haladunk előre rajta. Hogy ezeket a millimétereket mégis érdemesnek tartjuk megtenni: ez a hit. Egy biológus * * * Már főiskolás korunkban, mikor megismerkedtünk a férjemmel, sóik időt töltöttünk társaink körében filozofálgatással, vitatkozással, az élet értelmének kutatásával. Időnként igen bölcsnek, máskor egyre tudatlanabbaknak érezve magunkat, jutottunk el arra az igazságra, hogy „a bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme” (Péld 9, 10). Bár mindketten keresztyén családban nőttünk fel, s kaptunk némi szellemi útravalót az életre, tudvalevő, hogy mindenkinek személyesen kell megtalálnia az igazság útját, a megváltás helyét, az Ür Jézus Krisztust. Hála legyen Istennék érte, hogy mi megtalálhattuk öt is, egymást is és közös utunkat is. Ettől kezdve naponta tapasztaltuk meg az Ür vezetését szűkös és bőséges helyzetekben egyaránt. Mi ugyanúgy élünk, mint mindenki más körülöttünk, örömünk és békességünk viszont abból fakad, hogy minden csalódást, szükséget, aggódást és minden örömöt az Ö kezébe szabad letennünk és újra elvennünk. Manapság, mikor az emberek igen sok szorongással néznek a maguk és gyermekeik jövőjébe, mi tudjuk, hogy kiben hittünk, és tudjuk, hogy nem attól kell félnünk, ami testi létünket fenyegeti, hanem attól, ami lelkünk üdvösségétől foszt meg. Ezt a bizonyosságunkat szeretnénk sokak számára továbbadni, elsősorban gyermekeinknek, családtagjainknak, szomszédainknak és munkatársainknak. Tudjuk, hogy ezt a békességet, biztonságot és örömöt, amit Istentől kaptunk, nemcsak magunknak kaptuk, hanem szaporításra, magvetésre, biztatásra, sok meg
