Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Dér Endre: Anyám titka (novella)
74 DÉR ENDRE: ANYÁM TITKA csolat az életét testesítette meg, éppen ezért mindenkit tisztelt. Meg bölcs is volt. Ö nem „késekkel” hadonászott, hogy megvédje, vagy megsebezze magát. A köznapokon használt szavainkkal élt. Akkor is, amikor a legkisebbik fia halt meg. Az unokákra nézett, és a menyét szerette volna megvigasztalni: „Kislányom, a gyerekeknek nagyobb veszteség lenne az anya halála, bele kell nyugodnunk, drágám.” Továbbra is mosolygott, megsimogatta a látogatókat — csak Ö nem tudott belenyugodni legkisebbik gyermeke elvesztésébe ... Egy hét múlva megkérdezte ugyan a nővéremtől, akivel együtt élt, hogy totózhat-é? Továbbra is elolvasta a Sportújságot, 92 évesen a virágokat új cserepekbe rakta, mert szerinte a tavaszi szél megsúgta neki: „Vén matróna, készülj.” „Hát én elkészültem ...” — hallom még most is a fülemben anyám szavait, magam előtt látom utolsó perceit, mivel Neki megadatott, hogy elbúcsúzzék a gyerekeitől. „Isten veletek, drágáim, én most meghalok ...” így történt. Ilyen köznapiam Megölelte a gyerekeit, megcsókolta őket, egyik menyét már csak átölelni tudta. „Nagyon erősen szorított az anyu!”, csodálkozott sógornőm. Anyám megszűnt embernek lenni, részesült az emberiség egyik legnagyobb áldásában, a csöndes és szép halálban, bennünket pedig itt hagyott, itt hagyta a nevetését, a derűjét, s ránk hagyta a munka örömét. A boldogító nevetésen kívül talán a munka szeretete volt az anyám másik titka. Nyolcvanévesen még hidat épített a házunk előtti vizesárokra. Ha a fiai autóval jönnek, meg tudjanak fordulni az utcában. Minden évben maga tatarozta ki házát; az utóbbi években a bátyám igyekezett őt megelőzni. Három éve a nővéremhez költözött. Nem hiszem, hogy egyetértett volna a tiszteletre méltó Senecával, aki szerint mindazon kétkezi munka, amelyet görbedt testtel és lefelé szegezett pillantással kell végezni, nem éri meg a nemesember verítékét. Mi volt Anyám titka? Nemes ember volt.
