Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 1. szám - Fabiny Tamás: Isten kommunikációja a világgal
FAB ÍNY TAMÁS: ISTEN KOMMUNIKÁCIÓJA 67 el a próféták. Igehirdetéseik a kommunikáció sokféleségének gazdagságát mutatják. A beszéd, a hirdetett ige mindennek az alapja, ez később, más kommunikációs eszközök megjelenésével sem iktatható ki. Erről vall Pál apostol is: „A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által” (Rm 10, 17), s ehhez kell magunkat tartanunk az „elektronikus egyház” korában is. A beszéd mellett hamarosan megjelenik az írás: Isten „nyomtatásban” rendeli a Tízparancsolatot, majd új korszakot nyitnak az írópróféták. Feltűnő a műfaji sokféleség: jövendölések, imádságok, levelek, példázatok, siratók, gúnydalok. Ez utóbbiból a terméketlen szőlőről szóló dalra utalunk, amely paródiajellegével már egy újfajta kommunikációs módot nyit meg (Ézs 5). Formailag és bevezető szavaival az ének idillikus szerelmi dalnak álcázza magát, hogy aztán annál élesebben tűnjön ki az azzal éppen ellentétes, ítéletet hirdető tartalom. Az írás és a beszéd megszokott, statikus kategóriái itt megmozdulnak tehát, amelynek nyomán egy új prófétai műfaj születik: a játék, a dramatizálás. Jeremiásnak például arról kell prédikálnia, hogy az ÜR hiába keresi a közösséget Izráel és Juda házával, azok újra és újra elszakadnak tőle. El is mondhatná ezt így a próféta, de kevésnek találja, inkább illusztrál. Szemléletes kép erre a szüntelen elszakadásra az az öv, amelyet mindhiába próbál valaki magára csatolni, mert hasznavehetetlen (13. rész). Elmondhatná hát ezt az illusztrációt a próféta, ám ez sem elég neki. Eljátssza inkább mindezt: fog egy ilyen övét, s ezzel jár fel-alá. Ma ez divatos műfaj: egyszemélyes színház, ráadásul utcaszínház. Más esetben Jeremiás elmegy a fazekashoz, hogy az alkotónak az alkotása fölötti szuverenitását példázza (18. rész); majd igát vesz a nyakába, hogy felhívja a népet a túlélés egyetlen módjára, ami abban áll, hogy fejüket a babilóniai király igájába hajtják (27. rész); földet vásárol, hogy a „fognak még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban” örömhírét szemléltesse (32,15). Az Ószövetség legnagyobb — jó értelemben vett — „színész-prófétája” alighanem Ezékiel. A komikum és szatíra, a tragikum és groteszk művészeti kategóriái szövik át prédikációit. Játéka olykor a legmodernebb színházat-, az avantgarde törekvéseket vagy a pantomimet juttatja eszünkbe. Téglákra rajzolva, vaslemezeket felállítva, sáncokat és ostromgépeket felállítva játssza el, jeleníti meg Jeruzsálem ostromát (4. rész), más alkalommal batyut vesz a hátára, hogy eljátssza a fogságba menetelt (12. rész). Ma, ha egy ige üzenetét ilyen dramatizált formában adják elő — akár istentisztelet keretében — sokan fejcsóválva modernkedést és szentségtörést emlegetnek. Ám példáinkból talán kitűnik, hogy a gyökerek milyen mélyen húzódnak. Nem véletlenül használtuk most az ige üzenete kifejezést. Ez ugyanis az a message, amelyet a közlésadótól (Isten) a kommunikációs csatornán keresztül (a próféta ill. módszere) a közlésvevőig (az ember) el kell juttatni. A prófétai kommunikáció jellegzetességei így a következők: a) A próféta mint üzenetközvetítő sohasem függetlenedik a Közlésadótól, mindenben az ő utasításait követi. (Még a fent ismertetett jelképes cselekedetek, dramatizált formák is Isten rendelkezései a prófétáknak.) A hiteles kommunikációnak ez az egyik feltétele. A másik: a próféta ismeri és szereti azt a népet, amelyhez szól, érti nyelvét, hiszen az is csak így foghatja fel a képek jelentését. Az esetleges bírálat és keménység éppen ebből a szeretetből fakad. b) A próféták üzenetének lényege a megtérésre való felhívás, hogy az elpártolt nép —- s benne a mindenkori egyes ember — térjen vissza Iste
