Diakonia - Evangélikus Szemle, 1984
1984 / 2. szám - Az üldözöttekért — 1944. Visszaemlékezések, dokumentumok, naplótöredék
AZ ÜLDÖZÖTTEKÉRT — 1944 35 Kemény Lajosnak Isten a tárgyalókészségnek, a más véleményen levők meggyőzésének lelki ajándékát adományozta. Egy életnek bölcs tapasztalatával vallotta, hogy mindig időt nyer, aki leül tárgyalni. Miközben a beteg Raffay Sándor püspököt helyettesítette, dolgozószobájában és irodájában türelmesen hallgatta meg azokat, akik nehéz problémájukkal felkeresték. A megriadt emberekbe önbizalmat adott, az öngyilkosságba menekülni akarókat bölcs megfontolásra bírta. Jóval túlélte őt egy olyan idősebb házaspár, aki a temetésén mondta el nekem, hogyan tartotta meg őket a hitben az elhurcoltatás idején. Kemény Lajos esperes mindent latba vetett, csak hogy életeket mentsen. Bölcs megfontolása alapján osztottuk be az áttérésre jelentkezőket különböző időtartamú oktatásra. Az idő sürgetett, ő pedig mindig azt tanácsolta, hogy ne tananyagot végezzünk el, hanem a keresztség és az úrvacsora szentségének jelentőségén túl a Szentírásból és az egyháztörténetből azokat a fejezeteket ismertessük, amelyek Isten hűségéről tanúskodnak. Az ő kezdeményezésére alakult meg a budapesti egyházmegye missziói lelkészi hivatala. Ez a hivatal a Rákóczi úti szlovák egyház helyiségében teljesen az áttérők tanításával és továbbgondozásával foglalkozott. Jól tudta, hogy a megriadt és a bizonytalan jövő előtt álló embernek igen nagy szüksége van a lelkipásztori tanácsolásra. A gettózás együttjárt a kijárási tilalommal. Szerencsétlen embertársainknak alig állt rendelkezésére napi négy óra a gettó falain kívül, ez pedig éppen a napi bevásárlásokra volt csak elég. Az áttértek istentisztelete ebbe a keretbe illeszkedett. Az angyalföldi templomban én is tartottam ilyen szolgálatokat. Az ige kenyerén kívül mindig vittem néhány élelmiszercsomagot is, hogy segítsek üldözött testvéreink éhsége enyhítésén. Életemnek egyik megrázó élménye 1944. augusztus 11. és 12. napja. Sürgetett az idő, és két nap alatt 147 áttérőt kereszteltünk meg a fasori templomban. A keresztvízzel együtt megszámlálhatatlan könny hullott alá akkor a szemekből. Rövidebb-hosszabb időn át több zsidó származású ifjúsági köri tagunkat bújtattam a kápláni lakásban, különös félelem nélkül, hiszen a Damjanich utca 28/b alatti szobáink az udvar végén voltak. Ezekkel a fiúkkal előző évben nyári táborozást tartottam Szarvason, érthetően ragaszkodtak hozzám, s bíztak benne, hogy megmenekülnek az elhurcolástól és a szörnyű haláltól. Közülük a legkedvesebb Elek Tamás, a szomszédban lakó Elek Rezső hírlapíró egyetlen fia volt. Jóllehet csak a szüleihez ment át naponként egy kis időre, egyszer azonban nem jött vissza. Két emlékem maradt utána: egy levelezőlap, melyet Sopronból küldött (akkor már elhurcolták) és egy bélyeg, mely az arcképét mutatta egy olyan sorozatban, „akik mertek”, lebuktak ugyan, de hősei lettek e szörnyű időknek. A 40 évvel ezelőtti napló lapjai megsárgultak már, mégis eszünkbe juttatják azt, hogy amit tettünk, azt úgy tettük, még a másik kezünk sem tudta, mit tett az egyik. Több, mint egy emberöltő távlatából úgy gondolunk vissza rá, hogy Istennek kedves, őt dicsőítő szolgálat volt. Pásztor Pál egykori budapest-fasori s. lelkész
