Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Dieter Luhrmann: Kortárs teológusok: Bultmann Rudolf, a megszólító ige tolmácsa
12 D. LÜHRMANN: BULTMANN RUDOLF helyettesítéséről van szó, hanem elmélyítéséről. A feladat ugyanis már nem az Üjszövetségben foglalt történelem történeti rekonstrukciója, hanem a szövegek megértése. Az Újszövetség teológiai exegézisének problémája című körülbelül ugyanebből az időből származó tanulmányában Bultmann a következő egyszerű formulával fejezi ki ezt a különbséget: ,,A kortörténeti exegézis azt kérdezi: Mit mond a szöveg? — mi pedig azt kérdezzük ehelyett: Mit jelent a szöveg?” A magyarázó szerepe itt már nem az, hogy a szövegtől távolságot tartó és elfogulatlan megfigyelő és kritikus legyen: hiszen a megértés azt jelenti, hogy a dolog minket magunkat is érint, és ezért tudjuk, mit jelent az, ha például a görög „khará” szót az „öröm” szóval fordítjuk. Ezen a ponton az antropológia válik az exegézis kulcsává, mivel a teológiai állítások csak akkor értelmesek, ha azokat a tapasztalataim alapján tudom ilyenekként megérteni. Egyébként Bultmann ebben az időben oly messzire megy, hogy ezt mondja: a Hegel utáni teológia nyomorúságát az okozta, hogy nem az antropológiából indult ki — és Hegel antropológiája ráadásul még hamis is volt. Ezt az exegézist nem valami különleges, csak ezekre a szövegekre alkalmazható teológiai módszer teszi teológiai exegézissé, hanem tárgya, az Újszövetség; de mert a szövegmagyarázat ennél az exegézisnél nem választható el az exegéta önértelmezésétől, ezért „teológia és exegézis, vagy rendszeres és történeti teológia alapjában véve egybeesnek”. Ez teszi oly lenyűgözővé Bultmann exegézisét, és ez magyarázza, hogy miért volt az ilyen szellemben folytatott exegézisnek oly nagy vonzereje az elmúlt évtizedek teológiai hallgatói számára. Amit Bultmannál olvastunk vagy tőle hallottunk, az nem a kereszténység kezdeteinek történeti rekonstrukcióját célzó szövegmagyarázat volt, hanem egyszerre volt szövegmagyarázat és önértelmezés. E magyarázat révén az ember önmagát találhatta meg a szövegekben. Akkoriban másképp is lehetett érteni az exegézisnek ezt az új felfogását, s ezért sokan meg is rémültek a mítosztalanítással foglalkozó tanulmánytól. Tévesen úgy értelmezték — mint például Bonhoeffer —, hogy ez a mű visszaesés a liberális teológia álláspontjára. Nem vették észre, hogy Bultmann nem eltávolodni akart a klasszikus exegézistől, hanem el akarta mélyíteni azt. A mítosztalanítással foglalkozó, 1941-ből származó írásában véleménye szerint éppen erről volt szó: egy régi problémáról, amelyet a liberális teológia nem tudott megoldani, mert megértés helyett történeti rekonstrukcióra törekedett. Ennek az Újszövetség és mitológia című tanulmánynak főleg a második része fontos. Míg az első rész csak a tudomány előtti és a modern világkép közötti különbséget vázolja fel nagy vonalakban, addig a második rész célkitűzése „a mitologikus kijelentések egzisztenciális értelmezése”. A cél azoknak a kijelentéseknek a rehabilitálása, amelyeket korábban mint spekulatív vagy dogmatikus kijelentéseket elvetettek. Ezeket éppen nem kiküszöbölni kell azzal, hogy történetileg elavultak, hanem értelmezni kell őket tárgyi tartalmuk alapján. Bultmann itt szemben áll mind a történeti-kritikai teológiával, mind a vallástörténeti iskolával: Bultmann ezt a tárgyi tartalmat a mitológiai kijelentések alapjául szolgáló létértelmezésben látja. Ami a fogalmi apparátust illeti, jól kivehető a kapcsolat az egzisztencialista filozófiával, főképpen pedig egykori marburgi kollégájával, Martin Heideggerrel. Gyakran szemére is vetették ezt. De nem
