Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 93 Nagyvilág; és maga is csodálkozik — miként kötetének előszavában olvassuk —, hogy mennyire ismert — és elismert! — idehaza. Hogy is felejthették volna el, mikor egyetlen irodalmi memoárból sem hiányzik a neve: a Magyar Rádió irodalmi rovatvezetőjeként a legnehezebb időkben védte, pártfogolta pályatársait, korai munkáival pedig már akkor megnyerte az esszé-műfajt kedvelő olvasók szívét. Visszatekintve tagadja, hogy „esz- széíró nemzedékhez” tartozott volna, de meleg szavakkal emlékezik társaira a műfaj forrásvidékén: „Nem volt törzshelyünk, kiáltványt nem adtunk ki, szektát se alapítottunk, se folyóiratot, főleg a Nyugat volt otthonunk, Babits a szeretve vállalt apafiguránk, kezdetben pár évig négyen- öten hetenként egyszer együtt kávéztunk, söröztünk. Közös hétfő estéink özönvíz előtti legélesebb emléke az, hogy Szerb Antal elégedetten pislogva kuncog magában, Halász Gábort belül rázza a néma kacagás, Hevesi András és én harsogva nevetünk. Esszéíró nemzedék soha nem volt. Barátilag osztoztunk a jókedvünkön, mielőtt ártatlan mulatságunkat megelégelte az emberirtó történelem.” Volt azonban a magyar esszének nagy korszaka, és Cs. Szabó László ezt a korszakot hosszabbította meg — bár más prózai műfajokban is hasonló szenvedéllyel és eredménnyel alkotott. Most közölt esszéi 1960—1980 között születtek, s noha „alkalom” — egy-egy évforduló, kiállítás, utazás — adta is indításukat, mégis maradandó érvényűek, szóljanak bár a magyar költészet századairól, Zrínyiről, Mikesről, az öreg Michelangeloról, Poussin-ről, Byronról, Morus Tamásról vagy éppen a rokokó művészet gáláns ünnepéről a nyaktiló árnyékában. Az író hatalmas tudásanyaga és képzettársításainak villódzása minden téma mögé odavarázsolja az európai kultúra teljes horizontját. És amit elmond, azt erdélyi zamattal feldúsított, érczengésű nyelven mondja, mert bár négy európai idióma birtokosa, sohasem írt idegen nyelven, a hazait pedig, „halálos szerelmét”, úgy •őrizte meg, hogy valóban tanulhatunk tőle. De hiszen éppen ez a bevallott célja: tanítani akar, gyönyörködtetve tanítani. Sikerrel teszi. Sigmund Freud, a tudatalatti, a mély- lélektan, a pszichoanalízis felfedezője olyannyira hatott a köztudatra, hogy jellegzetes szakkifejezéseivel unos-un- talan találkozunk. Műveit — magyar nyelven — azonban évtizedek óta nem kapta kézbe a hazai olvasó (A három tanulmány kivételével, melyek az 1971- ben megjelent A pszichoanalízis és modern irányzatai c. szemelvénygyűjteményben láttak napvilágot.) A Gondolat most kiadott egy testes kötetet, mely Freud négy alapvető, és egész eszme- rendszerére jellemző tanulmányát tartalmazza. (A vicc és viszonya a tudattalanhoz; Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke; Rossz közérzet a kultúrában; A pszichoanalízis foglalata.) A Freud-kötetből a Leonardo da Vinci téma kapcsolódik Cs. Szabó szintén Leonardóról írott esszéjéhez, utóbbi idézi Freudot és bőven merít a tanításból, mely a gyermekkornak a művészi kifejezésre gyakorolt hatására épül. Nem mintha Cs. Szabó „freudista” lenne; de a nagy felfedezőt nem lehet kikerülni. Akkor sem, ha sok tekintetben nem értünk egyet vele, sőt ha objektiven nézve is úgy látjuk, nincs igaza. Az új tudomány ismeretlen vizein kalandozó Freud Kolombuszhoz látszik hasonlítani: felfedezésének jelentőségét az sem kisebbíti, ha Indiának véli a földet, melynél horgonyt vetett. A Rossz közérzet a kultúrában című esszéjét különös tiltakozással olvassuk: a felebaráti szeretettel, s méginkább a „szeresd ellenségedet” parancsával szegül szembe, lehetetlennek tartva megvalósulását, mivel az ember alap- tulajdonságának, biológiailag meghatározott ösztönének tekinti az agresszivitást, a rombolás, támadás kényszerét. Nem! — mondjuk újra meg újra, míg csak jobban el nem merülünk mondanivalójában, s akkor felsejlik elménkben egy másik, az emberi természet és akarat teljes romlottságáról szóló tanítás. Igen, Luther is ezt mondta 400 évvel a mélylélektan felfedezése előtt. A felismerésből levont következtetés természetesen egészen más: Luther hisz a kegyelemben, a megváltásban, Freud ateista. Ez azonban senkit se riasszon vissza
