Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 1. szám - Balázs Katalin: Protohomo Weöres Sándor költészetéről
40 BALÁZS KATALIN: PROTOHOMO Első kijelentése az emberi állapot minősítése: Az ember még nem ember, / csak hadonászó veszélyes kamasz. Nyilván nem biológiai életkorának, hanem az emberiség jelenlegi fejlődésszintjének tulajdonítja, hogy ez ideig az embernek nem sikerült magára ébrednie, magára eszmélnie. Ezért kiszámíthatatlan (hadonászó, veszélyes), még nem „ocsudt föl lomha szörnyeiből”, ahogyan a hozzá időben közeli Hetedik szimfónia vallja. A verskezdetből kiolvashatjuk, hogy a testi születés önmagában még kevés; ha nem követi nyomon egy igazibb születés, a lélek átalakulása, „átvalósulása”. Erre utal valóban epigrammatikus tömörséggel a második kijelentés: Az ember akkor lesz ember, / ha átvilágítja mélyéig önmagát. Rendkívül megkapó, ahogy Weöres az ember legsajátabb ügyének mutatja be ezt az „át- világosulást”. Mindenki saját kezében tartja önnön üdvösségét, minthogy az emberi személyiség szabad, autonóm egység. Éppen ezért a rábeszélés mindenféle formája illetéktelen az ember sorsának megjobbításában. Ezt a gondolatot Weöres több ízben is igen eredetien hangsúlyozza, így legismertebb ars poeticájában, a Nem szándékom ... (1947) kezdetűben: Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra. Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem. Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra. Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem. Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak. vagy hasonló tömörséggel az Orbis pictus (1952) egyik darabjában: Mit adhatok? majdnem semmit: tanácsot. Ezernyi sors közül nem léphetek sorsodba, míg rád örvény torka tátog, hogy magad ellen is megvédjelek. Az ember szabad döntéséből fakadó megváltozására a Protohomo utolsó kijelentése teszi föl a koronát. Az elsődleges, döntő belső esemény után ugyanis szükségszerű következménynek kell lennie, hogy a benső világosságból / környezetére sugarat bocsát. Belső megújulás nélkül, bármennyire megnyerő látszatot mutatnak, valójában holtak cselekedeteink; de az igazi belső megújulás a „hadonászó veszélyes kamasz”-ból más lényt formál, aki kötelességének érzi, hogy a felgyúlt fényt továbbengedje, ahol csak megfordul, ahova küldetése szól. De az ilyen ember sem erőszakos „terjesztője” a fénynek, hanem inkább „áteresztője”, tapintatos közvetítője — ez a magától értetődő viselkedés, természetesség, finomság van benne a verszáró „sugarat bocsát”-ban. A vers számos eleme evangéliumi szóhasználatra késztet bennünket. Maga az egész epigramma is mintha a Cs. Szabó Lászlóval folytatott beszélgetés (1963. szeptember) „jézusi azonosságára” emlékeztetne. De csak felerészben van ez így, miként Weöres Sándor egész költészetét is csupán részlegesen hatja át igazán keresztény szellem. Ennek bizonyítására újra gondoljuk végig a rövidke verset. Vegyük szemügyre most is először a versindítást. Mintha ellentétes szemléletről tanúskodna ez, mint amit dolgozatunk elején Weöresnek tulajdonítottunk. Mintha bizonyos mérvű evolúciót megengedne — az ember, tehát
