Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Körkérdés: Keresztyén életvitel ma
KORKÉRDÉS Keresztyén életvitel ma Amikor azt a felkérést kaptam, írjak arról, hogyan látom saját életemen keresztül a keresztyén életvitelt ,ma, először azon döbbentem meg, hogy eddig tulajdonképpen sóha nem gondoltam át magam számára ezt a kérdést. Váljon életvitelem valóban keresztyéni? Ha igen, hogyan alakult ki? Melyek voltak azok a momentumok életemben, amelyek egyéni tudatifejlődésefflben arra determináltak, törekedjem, hogy az Istentől tanultak alapján életem a mások szolgálatán keresztül az Ö szolgálata legyen? Vajon elmondhatom-e, hogy valóban ezt az életet élem? Vidéki kisváros értelmiségi családjában nevelkedtem. Szüleim számára akkor a templomba járás feletteseik által kívánt tilalom volt. ök — tudomásul véve ezt a helyzetet — mégis kora gyermekkorom óta azon voltak, hogy ismerjem meg Isten igéjét, és testvéremmel együtt Öt követő keresztyénné nevelkedjem. Ez a hatvanas évek kisvárosában nem volt könnyű feladat, mégis megoldható volt. Rendszeresen jártunk templomba, igaz, nem az oda vezető széles úton, hanem nagyot kerülve, a keskeny, a temetőt átszelő utacskán. Mai fejemmel ez talán romantikus „kaiand”-nak tűnik, mégis tudom, hogy ezek a vasárnapi alkalmak voltak azok, melyek egy életre belém vésték: életem az Istené, s nekem az ö útját kell járnom. Az ekkor kapott lelki ajándékok, az Isten igéje által indukált szolgálatigény indított-e az általam kívánt segíteni akaráson túl arra, hogy orvosnak készüljek? Nem tudom. A gyermekkorban felszított igény Isten igéje után természetessé tette, hogy az egyetemre kerülve keressem az idegen városban azt a közösséget, amely igen erős szellemi és lelki terhelésem alatt hétről-hétre támaszom volt Isten igéjével. Az egyetemi város gyülekezetében hat éven keresztül éltem át azt .a boldog érzést, mit jelent az élet nehéz útvesztőiben a szolgálat. Ez a hatás ebben a közösségben oly erős volt, hogy a szó legszorosabb értelmében csodákat tett. Nemcsak velem, hanem azokkal az évfolyamtársaimmal, barátaimmal, akik jöttek a hívó szóra. Az orvosi hivatásra készülve az egyetemen szinte mindenkitől csak a „szakmát” tanultuk, a hatalmas tananyag tárgyalása során valahogy csaknem mindig kimaradt a cél, a humánum, az emberközpontúság, a szolgálat. De kórboncnok professzorom szavait még mindig fülemben hallom: ......ezt a f eladatot csak szent alázattal lehet végezni...”. Sokszor elmélkedtem arról, vajon miért csak tőle tanultunk etikát, emberséget? Keresztyén lelki háttere lett volna, amiről nem tudhattunk? Vagy talán mert egész életében csak a kérlelhetetlen halál különböző, gyakran érthetetlen formáival találkozott? Engem is itt döbbentett meg először közvetlen közelről a földi lét végességénék megváltoztatha- tatlansága, és az ezzel kapcsolatban bennem feltörő kétkedést, céltalanságot minduntalan kitörölte belőlem Isten igéje, az a folyamatosan megtapasztalt kegyelem, hogy életem és majdan halálom az Ö kezében van. Ma már tisztán látom, hogy életemnek ebben a minden szempontból fogékony szakaszában Isten
