Diakonia - Evangélikus Szemle, 1983
1983 / 2. szám - Idézetek Luther A szolga akarat című művéből (továbbá a 40. és 54. oldalon)
LUTHER MÁRTON AZ EVANGÉLIUMRÓL ÉS A HITRŐL 5 (Hozzájűzés az olvasottakhoz) Luther felismerése találó: az Újszövetség nem más, mint „prédikáció”, tanúságtétel Krisztus megváltó művéről. Ezért helyez nagyobb hangsúlyt az apostoli levelek jelentőségére, amelyek ezt kifejtik, szemben a négy evangéliummal, amelyben ő elsősorban Jézus életének, tanításának az ismertetését látta. Ma már tudjuk, hogy a négy evangélium sem egyszerűen történeti tudósítás, hanem minden részletében „prédikáció”, az első keresztyén nemzedékek tanúságtétele Jézus Krisztusról, húsvét útónról visszatekintve. Az alapjául szolgáló evangéliumi hagyomány keletkezését is ez az érdek formálta: tanúskodni Krisztusról, a megváltó Úrról. Ötöd- fél századdal Luther után igazolódik és kiteljesül látása: az Újszövetségben, a négy evangéliummal együtt, hivő bizonyságtétel szólal meg Krisztusról, amelyet csak a bennünk megszólaló „hang”, a Szentlélek által ébresztett hit tud megérteni, elfogadni, magáévá tenni. Kristálytisztán áll előttünk a két szemelvényből Luther igaz keresztyén tanítása: a Jézus Krisztusban hivő számára megszűnt a törvény, Isten törvénye. Jézus tanításából, az Újszövetség szavából sem szabad törvényt kovácsolnia. (Luther az Ószövetségből is meghallotta, velünk együtt, az evangéliumot Isten irgalmasságáról, de itt csak a mózesi törvényekről beszél.) Viszont a Krisztusról szóló evangéliumból fakadó hit — nem emberi eredetű ez, hanem Isten műve bennünk — önmagában hordja a jó cselekedetre való késztetést, a szeretet tevékenységét. Az Isten ingyen kegyelmében való hittől elválaszthatatlan a kényszer nélküli, önkéntes, hálás cselekvés. (Veöreös Imre) Isten az ő kegyelmét határozottan az alázatosaknak ígéri, vagyis azok- nák, akik kétségbeestek önmagukon és lemondtak önmagukról. Egészen megalázkodni azonban senki sem tud jobban, mint az, aki tudja, hogy üdvössége teljes mértékben kívül van saját erején, szándékán, fáradozásán, akaratán és cselekedetein, és más valakinek, ti. egyedül Istennek a tetszésétől, döntésétől, akaratától és cselekvésétől függ. Ha ugyanis megmarad az önmaga iránti bizakodásban — és ezt teszi mindaddig, amíg beképzeli magának, hogy képes valamit, ha még oly keveset is, üdvössége érdekében cselekedni — és nem esik kétségbe önmagán a végsőkig, akkor nem is alázkodik meg Isten előtt, hanem arra gondol, akt reméli és kívánja, hogy majdcsak adódik valami alkalom vagy valami jócselekedet, amely által mégiscsak eljut az üdvösségre. Aki viszont valóban nem kételkedik abban, hogy minden Isten akaratától függ, az teljesen kétségbeesik önmagán, nem bízik semmiben, ami a sajátja, hanem a mindent munkáló Istenre vár. Az ilyen ember áll legközelebb a kegyelemhez és az üdvösséghez. Luther Márton
