Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 95 házasságot a gyermek betegsége sem tudta összetartani, s a szülők elválásával nyílt meg az út a szerepét vesztett betegségből való gyógyulásra.) Két olyan igazságra vet fényt a cikk, amelyet a Biblián tájékozódó hit is ismer. Az egyik az, hogy az elhallgatott és letagadott dolgok nem szűnnek meg létezni, hanem titkon rombolnak. Ki kell mondani és be kell ismerni, hogy szabadulni lehessen. A másik az, hogy az a személy és közösség bírja elviselni a különbözőséget és ellentétet, amely elfogadottnak és szeretettnek tudja magát alapjában véve. Az ilyenek állják a kritikát a részletekben. (T. K. Z.) Napjaink divatos műfaja a memoár, de inkább önéletírásnak nevezhetjük Haraszti István Poggyász nélkül című könyvét (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981). Egy szerény életet sző itt át sorsát forgatóan a történelem. Mint egy vízcsepp mozgásán a tenger hullámzása, úgy viharzik át rajta a XX. század történelme. A kor eseményei benne vibrálnak egy kicsiny egyéni életsorsban, mely tükrözi azokat. Nem látványos színpadon vagyunk, hanem egyedi emberközelségben. Kilenc éves, amikor hőn szeretett édesapját, váci állatorvost, az 1919-es forradalom után az Alföldön bujdokol- va egy különítmény iszonyatos módon meggyilkolja. Ö maga pécsi orvostanhallgató korában — társadalmi változást akarva, a hogyan-ját még keresve — bekapcsolódik az illegális mozgalomba. Két és fél évi börtön elől Bécs- be menekül; majd Spanyolországba kerül, ahol a polgárháborúban orvosként és katonaként részt vesz. A világháború kitörésekor Chilébe megy Pablo Neruda segítségével, s ott töltött nyolc év után, 1947 őszén hazajön családjával Magyarországra. Az önéletrajzi írás itt fejeződik be. írója azóta itthon folytatja orvosi munkáját, amelyet a tengeren túl is a hivatástudat elkötelezettjeként végzett, félretéve kínálkozó meggazdagodási lehetőségeket. A művet a változatos életsors és az írói tehetség teszi érdekessé- Mélyen rokonszenvessé pedig — a halk derű életszemléleti áldásán túl — szerzőjének az a ritka embersége avatja, amely mindig, súlyos ütköző helyzetekben is, minden mást megelőzve az egyedüli legfőbb döntési mércét adta neki. Erre példának csak egy részletet érintek: a spanyol polgárháború vége felé egy idegileg összeomlott, dezertálni próbáló magyar önkéntest védett meg a halálos ítélettől a hadbíróság előtt — vállalva saját közössége részéről az elvtelenség vádját és a kizárást. A hazaszeretet drámai módon bontakozik ki a mű elejéről és végéről. „Származásom egyik sorsalakító körülménye ... a zsidósághoz való tartozásom volt. Ugyanakkor ennél sokkal erősebb volt a magyarsághoz való ragaszkodásom ...” — vallja. Diákkorában tisztázódik a valláshoz való viszonya: „Vallásos hitem megszűnt, de a sors által rám mért származásom bonyolult, ösz- szetett kérdése ezzel távolról sem oldódott meg.” Ez a könyv első lapjairól való. És a záró oldalak rárímelnek: „Miért jöttem haza? ... magam is csak nehezen találom meg a feleletet”. Az érzések világát említi: „ — El kell mennem a Rám-szakadékba a Dobogó alá. — Meg kell néznem a váci Dunakanyarban egy naplementét. — Meg kell fürödnöm a Balatonban, Tihany felett, a félsziget túlsó oldalán.” Tudja, hogy egyik érv sem komoly, mert önmagukban nincsen súlyuk. „De az érzések sohasem voltak mérhetők”. Tovább futnak a gondolatai: Füst Milánnal orvosként került kapcsolatba a könyv megírása előtt néhány évvel. „Amikor megtudta, hogy milyen távolról és milyen hosszú idő után kerültem haza, rám nézett, és csak ennyit mondott: — Én igazán megértem magát. Pár nappal később nekem ajándékozta egyik kéziratát, amelynek címe: Hazádnak rendületlenül.” Idéz is belőle az anyanyelvről. Majd tovább vall: „Velem is megtörtént, hogy néha — a spanyol polgárháború alatt — hónapokig nem beszéltem magyarul. A spanyol szinte második anyanyelvem lett. És mégis a hangok, a szavak muzsikáját csak anyanyelvemen tudom élvezni igazán.” Felsorolja a világirodalom néhány nagy költőjét. „Szeretem, élvezem verseiket, értem is minden szavukat, érzem rit
