Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 91 chológiai szituációnak, hogy ami vagy aki először erősen taszít, attól óvakodnunk kell, mert könnyen átbillenhetünk az erős vonzódásba. Mikor egy csónakázás alkalmával ez a fiatal nő felfedezi: „Tudod, hogy neked humorod van?” — magától értetődően feleli, hogy tudom. Az önmagát ismerő ember számára élete közepe felé egyre kevésbé jelentős a mások róla alkotott véleménye. Ismeri az értékeit, és nem szerénykedik miattuk; Ismeri fogyatékosságait, s nem szégyenkezik miattuk. Csak önmaga előtt, mert ilyen korban már önmaga a legerősebb bírálója. A Város itt is gyönyörű, de egészen másként. A vallomás a nappali, esti, éjszakai Városhoz ebben a filmben is megismétlődik. Csak az idő szaladt meg egy kicsit Woody Allennel, s a szépség már nem oly csillogó, kicsit homályosabbá kezd válni. Jobbára a szürke, fekete és fehér szín árnyalataiban mutatkozik, mint általában az élet olyanoknak, akik már nem befelé, hanem inkább kifelé kezdenek tartani belőle. Fényszóró Illyés Gyula 80. esztendejébe lépett. Gazdagon adja az ünnepi piilantokat ez az 1982. év, hiszen Arany halálának, Kodály születésének 100. fordulója is. Puszta naptári egybeesésnél több azonban, ami Illyést, a legnagyobb élő magyar írót-költőt e két klasszikusunkkal egybefűzi. Közös elsősorban felelős vállalásuk: anyanyelvűnk és nemzeti tudatunk szakadatlan, ha úgy tetszik:-„konok” gondozása. Az, ahogy tudták, s Illyés tudja „jól szeretni a hazát”. Illyés Gyula, lelkiismeret-ébresztőnk, számadó-eleihez méltón felelős költőnk általában műve mögé rejtőzik, természetes, tisztelnivaló szeméremmel. Nagy szó, hogyha kilép maga is szokott tartózkodásából. Az ünnepi esztendő alig kezdődött el e sorok írása idején. Illyéstől máris fejedelmi ajándékokat kaptunk: 1981 utolsó hónapjaiban találkozhattunk két verseskötetével és tv-fil- men a költővel személyesen. A Magyar Televízió több kitűnő munkatársa elkíA kísérő zene érzelmesebb, mint . az Annie Hall zenéje, ami ugyancsak közérzetváltozást mutat. Az idősebbeknek jó hallani az új nemzedék valamelyikének a szájából azt, ami egyben a Manhattan befejező mondata: „Jobban kellene bíznod az emberekben!” Az élet első felét e bizalom nélkül nem szabad és nem is érdemes végigcsinálni, s belőle valameny- nyit — netán megfogyatkozva is — de valóban egész életünkben meg kell őriznünk. Lelki erőnk, emberekben való bizalmunk megmaradásához Woody Allen és a hozzá hasonló igazi művészek — akik igazságokat közvetítenek számunkra — felmérhetetlen segítséget nyújtanak. Egy gondolat még a magyar előadáshoz. Bármily jó lehet a szinkron, mégis elfogja a nézőt a vágy, milyen jó lenne egyszer Woody Allen hangját is hallani. A hang minden művész önálló kifejező eszköze, s mi e nagy művész hangját sajnálatosan nem ismerjük. Varga Ilona sérte Illyést szülőmegyéjébe, mert hiszen gyermekkora, családja nem köthető egyetlen helyhez. Nem a maga dicsőségére, hanem a szűkebb haza javára mutatta meg Illyés a közfigyelemből eléggé kiesett tolnai tájat, lakóit, múltjukat, jelenüket, nem titkolva elazott- taniak s mindnyájunk gondjait sem. Méltó módon mutatta be a film eközben a költő gyermekkori környezetét, érezzük ma is Illyés szülei—nagyszülei élő emlékét. Szép ráadás, amint a költő gyöngéden, tisztelve-szeretve szólt régi s új ismerőseihez, meg hozzánk is. Varázsos légkört teremtett Tolnában jártában, s minden nézője, hallgatója lelkében. — Bízunk benne: hasonlóan feledhetetlen lesz az az Illyés-képes- könyv, amelyet a Gondolat Kiadó készít: a költő műveiből felesége válogat részleteket Moldován Domokos fényképeihez. Igaz, a könyvbe zárt kép nem mozog, nem beszél. De nem is fut el, mint a film. S a költő tekintete helyett
