Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 87 útja. De hiszem, hogy nagyjából kronológiai sorrendben követik egymást a versek.) A majd félszázad alatt nyomatékos és jelentős — életmű gyűlt össze, búvópatakként csörgedezve. Sohasem volt kedvemre költőt költőhöz hasonlítani, mégsem tudom megállni, hogy fel ne villantsak egy késpenge-élű kemény nevet: Sinka. Sántha György a kecskeméti homokon nevezte nevén a föld ezerféle történését, Sinka a bihari legelőkön. A hajszálgyökerek, vagy a közlekedő edények törvénye szerint csalhatalanul megérezték egymást. A harmincas, negyvenes években aztán meleg barátság szövődött köztük. Sinka sokszor volt a jakab- szállási tanya vendége. Pedig Sántha György, a költő, eléggé magányos lehetett Kecskeméten. Ez a hírős város Katona József óta nem adott jelentős literátort a hazának. A harmincas évek álmos és elégedett homoki városa nem ébredezett még. Féja Géza írja, hogy a harmincas évek elején a kecskeméti „hírős napokon” Kodály-hang versenyt is rendeztek, de még százan sem gyűltek össze a népes városból. „Miként küzdőit meg Sántha ezzel a sivársággal? —. veti fel a kérdést Féja. — Miért nem pusztították el a szürke hétköznapok? Miként eshetett meg, hogy derűje sohasem fogyatkozott? A választ alkata adja meg: Sánthából, szerencsére, nem hiányzott a rapszódia mámora, a belső robbanó erő és a képesség kozmikus kalandokra. A puszta költője? Valóban, de a szivárványé is.. Egy Szabó Lőrincnek ajánlott veresében így jellemzi magát a költő: ,;Én, kozmikus paraszt poéta ...” * Térjünk vissza a „kozmikus kaland”- ho-z. A Kozmosz nem okvetlenül nagyságot, roppant, végtelen teret jelent. Kozmikus — világűr-nagy — egy réti virág is lehet. És a Kozmosz is lehet törpe-kicsi, ha a földi hasznosság szemével nézzük. • És itt megint a Sinka—Sántha-test- vériséghez kell visszakanyarodnom. Sinka „őstehetség” volt — így eu- fémizáljuk az iskolázatlan költőt. Bárányai, legelői, csordakútjai véges világát mégis a végtelenbe tudta emelni. Sántha György viszont — a külor- szági tanulmányokat folytatott poéta doctus — emberközeli egyszerűséggé tudta fogalmazni a nagy, kozmikus történéseket, amelyek az ő egyszerű- sítő-sűrítő szaval híján — felfoghatatlanok volnának számunkra. És itt térek vissza írásom első részéhez: a világnak ma tiszta és egyszerű szavakra van szüksége. * Ezeket — és még egyéb „csodákat” — találtam meg második, postumus kötetében, a Testamentumban, amely özvegye áldozatából 1980-ban jelent meg Kecskeméten. A kötet verseit olvasva, egy szó bukkan fel emlékezetemben: hittudomány. Ha jól tudom, a teológiákat nevezték valamikor Hit- tudományi Akadémiáknak. Hit-tudomány — hit és tudomány? — kérdőjeleztem meg magamban még serdülőkoromban. A Testamentum kemény igennel felel tamáskodásomra. Megfér együtt a kettő! Sántha György engem — ebben a kötetében — a külországi egyetemeket járt protestáns prédikátorokra emlékeztet, akik odahagyva Németföld és Hollandia tudós egyetemeit és virágos ablakú, piros téglaházait, hazahozták a honi földre, kátyúkat hizlaló utakon szekerezve, tudásukat, hitüket, könyveiket és elhivatottságukat. Volt, akit Aletta van der Maet követett, volt, akit csak a sanda gyanú. De hazajöttek. És kezdték élőiről, újra meg újra élőiről, ha kellett, akár az ábécénél. * A Testamentum — egyedülálló ötvözete az Istenben bizakodó gyermeki hitnek és a naponta újuló tudomány értésének és elfogadásának. Sántha György élete utolsó két évtizedében meghallotta a Hangot, és felelni tudott rá. És olvasóinak táborából kitörölte a kétkedő mondatot: „Vagy
