Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Szalatnai Rezső írói örökségéből: Nemzet és emlékezet
■64 SZALATNAI REZSŐ ÍRÓI ÖRÖKSÉGÉBŐL ház, társaság nem érdekelte. Egy-egy pesti kényszer-látogatás valóságos gyötrelem volt neki, menekült vissza, haza, barlangjába, az esti lámpafényhez, darvadozni. A soproni bajnok valahol remegő nádszállá változott. Megpróbálta álcázni. Attól félt, hogy oktalan félelmét észreveszik, kigúnyolják. Elhízott, nagy testéhez nem illett a remegő ideg. Pedig egy ocsúdó nemzet öntudata és fénye volt. Alkotni elvonulva is lehet. (Szombaton este) együtt ül a család. Ez az óra tele van nemzeti történelemmel. A családi kör melege ez. Ha a villany-takaréktűzhely lángot adna, most itt táncolna arcainkon az aranypiros tűzcsík. Tűz nincs, de meleg van s elkészül az étel, melynek ízeiben ott bujkál az asszonyi-anyai szeretet. És a hozzáértés. Még él egy női nemzedék, amelyik ételt tud készíteni a hagyományok szerint. Bűvösen peregnek a női ujjak, csipetnyit ebből, csipetnyit abból. Az anyai étel, s a feleség főztje kíséri az embert egy életen át. Ahol megszűnik ez az íz, megszűnik a testi élet folyamatossága. Lehet, hogy csak a túlzottan érzékenyek baja ez, de lehet, hogy más is így van vele. Szó esik erről a konzervek és készételek korában, mint valami régi biztonságról. Azt hiszem, a családi kör étele jele egyfajta életmódnak, melyet az ember képtelen őszintén felcserélni a műszaki civilizációval. S aztán. Kis közösségeknek mindig akad híre-szava a fehér abrosz felett. S mind, ami szombati szó, esti jelentés, olyan békés és nyugodalmas, mint a kenyér. Varázsingben ülünk a konyhában, gyermekként. Nem vagyunk magányosak. A tér változik a múló időben. Az emberi szív szeret visszalépni a változatlanba, amit magával hord, csak nem beszél róla. (Sziklák között) kék áfonya terem. Tele van a lejtő a jó, húsos, zöld levélkével, amely apró, tenyérnyi bokrokba szakadozva ott gubbaszt a sziklák körében. Gyökerei abba a kevéske földbe fogózkodnak, ami a sziklák közén található. Ez a kék bogyó nagyon jó. S minthogy itt semmi por a levegőben, tiszta ez a gyümölcs, máris ehető, mosás nélkül. Tenyerembe gyűjtöm, marékkai eszem, mint a ribizkét. Az ember egyik legrégibb tápláléka e hazában az erdei gyümölcs, kíváncsi gyerekszemként merednek rám a kék bogyók Elkékül a fogam s az ínyem, a markom is. Olvastam, mennyi vitamin van benne. A napfényhez s az erdőhöz csak egy kis hit kell, hogy az ember boldogan lépdeljen. Látom, asszonyom is mosolyog, kék ajakkal, tündöklő barnán. (Végül Javorinában) kötöttünk ki, ami a Magas Tátra túlsó oldalán búvik meg, a lengyelek szomszédságában. Itt már nincsenek vonuló tömegek, Ortega tömegei, mint a Csorba-tó s a Poprádi-tó között. Nincs villamos, nincs vasút, nincs sikló. Elmaradt a gránit, a guggoló hegylánc mészkőből van összerakva, sajátosan szép. Javorinában van néhány ház, egy kastély, egy vendéglő. Fölmentünk a hegyekbe, zúgva rohanó, szüntelen pörlekedő folyócska mentén. Megszánt minket a nap, kibújt a felhőkből, sütni kezdett. Egy pillanat, a komor völgy, két oldalt égnek nyújtott karokkal mese-képpé változik, csillog. Rohan a víz, űzi a sorsa, mint az embert. Elterülünk a hegyi réten, vastag füvön, a napfény átjárja csontainkat, lezárja szemünket. Úgy fekszünk itt, mint majd a végső nyugvóhelyen. Tökéletes a csönd és nyugalom. Érződik, hogy összetartozik az ember és a természet. Az életet itt a föld rendezi még. Egy erdőőr felesége lát el ebéddel, lágy tojással, magasütötte kenyérrel s aludttejjel, rajta kétujjnyi tejfel. A legjobb ebéd, amit a hegyi világban
