Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982

1982 / 1. szám - Szalatnai Rezső írói örökségéből: Nemzet és emlékezet

62 SZALATNAI REZSŐ ÍRÓI ÖRÖKSÉGÉBŐL cájában, panyi Boucskovánál, ahol albérletben hárman laktak. Az asztalon a Halottak élén kis kötete, s az Elsodort falu fűzött példánya, már szétesőben. Halló? Igen! Emlékszem a nóta szövegére. No írd le: „Azért, hogy én más földön tanulok, Mégis, mégis magyar diák vagyok. Szent György lovag igaz katonája, Tüzet viszek magyar éjszakába”. Hát így indult el nevezetes útjá­ra ez a diákhad, kisebbségi sorsban, Szent György kengyelvasától. Most eszembe jutott, menj, nézd meg a szobrot. (Vasárnapi Újság), a Pákh Albert szerkesztette hetilap, mely még az első világháború után is jelen volt egy ideig Budapesten. Az első évfolyam elő­ző számában programozó vezércikk. 1854. április 9-én, ezzel a mondattal: „Az idegen nemzetiségeket testvéreinknek nézzük.” S ezt a szerkesztők közel egy századon át be is tartották. Ez a mondat úgy hat, mint tikkadt állapotban egy pohár jóízű, hideg ivóvíz. (Mikszáth) boldog volt, akár Arany, hogy bölcsője magyarnak ringatta. Nem kívánkozott idegenbe, nem járt külföldön, műveiben nem utazik má­sutt, csak idehaza. Ez nem vidékiesség, hanem mélységes hűség. Petőfi is ilyen volt. S még hányán, alföldiek, tiszahátiak, felvidékiek, erdélyiek, s du­nántúliak. (Nyár) Talán nincs abban semmi baj, hogy szeretjük a nyarat. Szeretik má­sok is, ezen nem fogunk összekülönbözni. Ady parasztnyárnak nevezte ezt az évszakot, belekívánkozott, vele azonosodott, fiának érezte magát veszendő- ségében is. Anonymus írja — Pais Dezső óarany magyar szövegében —, hogy a honfoglaló magyarok, Árpád vezér és nemesei, hogyan vonultak a nyár­ban. „Mikor látták a helynek a termékenységét és gazdagságát, továbbá hogy a Duna vize milyen erőssége neki, kimondhatatlanul megszerették”. Csupa erő és méltóság a nyár. Nyáron a leggazdagabb a világ, s a legsza­badabb. A levegő és a fák, a madár és a szőlőkertek, az erdő és a víz, az utak és a falvak, s a kerek ég biztatja a halandót. Szétnézünk a tájon, rop­pant biztonság úrhodik el rajtunk. Egyetlen évszak sem szólaltatja meg a földet annyira, mint a nyár. Teremtő s megtartó erők vesznek körül, akár egy varázskor. A búza hullámzása ez, a kukorica bólogatása, a fák suttogá­sa. Kevélykedik a cukorrépa, tüntetnek a dinnyék, pirosra hízott a paradi­csom. Az érés és érlelés íze-illata húz át a levegőben. A föld ígéri: bátran élhettek és nyugodtan, sokasodjatok a nyár rendje szerint, nem vész el itt senki! (Budán, az Attila úton) lakott és ölt a megalázott Édes Anna. Benne van a regényben az Attila úti ház, a házszám is, minden. Az író emitt élt, kis házában, melyet elsodort a háború, azóta a sarkot giz-gaz borítja. Itt lakom én is, a házszámokat összecserélték, de a regény íze, mint a birsalma illata ódon szekrényekben, itt érezhető most is. Kosztolányi ifjabb kortársai még élnek. Jó néhánnyal beszéltem budai éveimben az Édes Annáról. Más a világ, de ha az ember félig behúnyt szemmel szétnéz, látja a regény alakjait. Föl­szabadító bátorítás volt, hogy Kosztolányi megírta korát és kortársait, mit sem álcázva, véralkatuk sistereg itt, a Vérmező padjain, az út házfalainál, a kapuban, mely nehezen záródik s avítt szagok érződnek, ahogy a folyosón lépegetek. A halál közben kicserélte az emberek felét, vagy még többet is. De van valami abból, amit a halál nem visz el. A félelem. Az ember olyan

Next

/
Thumbnails
Contents