Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Jánosy István: Jékely Zoltán
JÁNOSY ISTVÁN: JÉKELY ZOLTÁN 45 szabb: vénasszonyok. / S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok, / rendezgetem reszketve szürke-kék odvamban, mit az idő itthagyott: / emlékeim csillámló szemetét. /.../ — és éjféltájban én is meghalok (Rezeda Kázmér búcsúja) Az emlékezés tehát az Idő visszafordíthatatlan múlását tudatosítja benne, ezt a végtelen hömpölygő folyamot, amely mindent benyel magába, amelyben semmivé kicsinyül az ember — és ez mindennél félelmesebb! Világszél sepri az ember nyomát, / düledék minden embertani korszak; / (Az utolsó szó keresése) Rémséges világvége-látomást tár elénk az Ehnaton álma, amikor tűzzel perzselődik el az egész Föld. Ehnaton nem akarja ezt megvárni, elrendeli az önkéntes önmegsemmisítést. Mégis e reménytelenségben mi adhat némi vigaszt? A költészet, amely maga az abszolút zene: Emberek, ezentúl csak zenével / dicsérjétek az Istent, / az Isten roppant muzikális! / Azért teremtett annyi muzsikust, / Mon- teverdit, Beethovent és Vivaldit; / süketek voltak, vagy mogorva némák, / s a világgal másként nem is / érintkeztek, csak a zenén át... (Templomi hangverseny) A vers zenéje teszi (ritmus és a hangzók dallama), hogy Jékelynek minden verse behízelgően szép még akkor is, ha a borzalomról szól. Manapság annyi rút verset olvashatunk, amelynek értelme semmi, képvilága végsőkig zavaros, sorai döcögnek, hebegnek-habognak. Mintha Jékely ez ellen tiltakoznék: Ö, álomban született versek édessége, / elf oszló agy-protuberanciák! / A Széphez szóltam meg-nem-rebbenő ajakkal, / hogy rámmosolygott s megadta magát. (Vers a versről) Jékely Zoltánt egy verse nyomán szerettem meg, amely egyik versemmel együtt jelent meg a Válaszban: Egy fiúcskához. A kis életrevaló, atléta-testű fiúcska, akiben a Maros, a Küküllő és az Olt futott egybe, maga a Szépség apoteózisa. De nem elég a testi szépség, hiszen köröskörül zöldes-mohó szemek, / tigris-szemek, veszettkutya-szemek fénylenek, és e szörnyek tátott szájjal lesnek rá, mikor nyelhetnék be. Nem segít más, csak ez: Beoltottak himlő és vörheny ellen, / de jól tudom, hogy mindez nem elég, / ha kezét a felhők feletti Szellem / ki nem terjeszti védőleg feléd. // Védjen meg Ő, a kiszolgáltatottak / évezredes pajzsa s páncélvasa, / ne adjon át Rontásnak és Gonosznak, / s embernek, ki embernek farkasa. // ... s gyarapodván az emberség hitében, j légy új keresztyén hős: Tankréd-lovag! A Szépség az emlékezésből is adódik. Megfigyeltem, ha valami régen történt, nekem kedves emlékemet akarom leírni — bármennyire szeretnék is ragaszkodni a megtörténtekhez —, abból „nem a való lesz, hanem annak égi mása”. Az emlékeket fölidéző önkéntelenül is szelektál, történéseket átkomponál, és sokszor egész apró és mindennapi dolgokat varázslattá szublimál. És e szelektáló-komponáló műveletében az a sajátos konstelláció dönt és formál, ami az illető tudatalattijában alakult ki — személyekkel, tájakkal, embercsoportokkal stb. kapcsolatban. Jékelynek ilyetén kötődése különösen erős elsősorban szüleihez és szülőföldjéhez, gyermek- és kamaszkora színteréhez: Erdélyhez, és ottani játszópajtásaihoz, ismerőseihez. Pomogáts Béla írja (Kortárs, 1970. 8. szám): „Jékely az erdélyi magyarság szülötte, olyan közösségé, amelynek különösen gazdag és éber a történelmi emlékezete. A Csülagtoronyban költője is ezt az emlékezetet szólaltatja meg, mikor az enye- di Bethlen Kollégiumban, a marosszentimrei templomban vagy Kalotaszeg falvaiban számot vet az erdélyi magyarság hagyományaival és megmaradó-
