Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ nításai adták tudtára a világnak, hanem a tudós kételyről szállongó mendemondák és az efféle tárgyú irodalom: példának okáért Faust históriája... Az 1587-ben megjelent, úgynevezett Spies-féle népkönyv, a Faust- történetek nyomtatásban hozzáférhető, •első összefüggő változata ebben az értelemben, vagyis a lutheri hitújítás szellemében — nem kevesebbről, mint a reneszánsz megismerésvágy perbefogásáról beszél”. „Luther, amíg az Istent kereste, különös módon s váratlanul az ördögöt találta meg ... Úgy tetszik, a közvetítés eltörlése menny és föld között az Istent semmivel sem hozta közelebb, annál szélesebb kaput tárt viszont a Gonosznak... Faustban az örökké nyughatatlan, az örökké kereső ember tragikus típusát szeretné látni az utókor — ebben pedig a legendás varázsló alig-alig különbözik Luthertól, aki addig keresett, míg szükségképpen rá nem talált lerázhatatlan társára, az ördögre. Csakhogy ő az Istent kereste, nem úgy, mint Faust... Faust megidézte, segítőtársnak hívta az ördögöt, Luther viszont idézetlenül is folyvást viaskodott vele, s hittel hirdette a pokol urának hatalmát. A két dolog furcsa módon, de félreérthetetlenül összefügg egymással: ha ez a Luther vallotta szívós hit nincs, Faustnak sincs kit megidéznie.” A könyv második felében is újra előjön „Luther rendíthetetlen ördöghitének” emlegetése, hogy azután a szerző a könyv végén a jegyzetekben betetőzze Lutherrel kapcsolatos véleményét: „Luther ördöghite nélkül nincs Faust- história; ez szükségképpen előnytelen oldaláról mutatja a nagy reformátort, ami persze mitsem változtat korszakos szerepén, robosztus egyéniségének tragikus nagyságán.” Bár maguk az idézetek a Luther életét, működését, gondolatait és a reformációt kicsit is ismerő elfogulatlan olvasóban azonnal a történelem- torzítás gyanúját kelthetik, néhány reflexió idekívánkozik. Walkó nem ismeri Luthert igazán. Ügy ír, mintha Luther kreálta volna kora ördöghitét, és főként mintha Isten-keresésében •csak az ördögig jutott volna el, nem pedig Krisztusig, a Megfeszítettig, aki legyőzte az ördögöt. Nem is kellett volna a szerzőnek túl mélyen beleásnia magát Luther műveinek könyvtárnyit kitevő weimari kiadásába, elég lett volna, ha elővesz egy evangélikus vagy református énekeskönyvet, s elolvassa Luther énekei közül az Erős vár a mi Istenünk-et. Benne van ebben „az ős ellenség”, de még inkább a felette győző Krisztus: „ő a mi dia- dalmunk”. S kitűnik, hogy Luther nem „a hitre építette tételei rendszerét”, hanem Isten igéjére. A hit kételkedhet, „az ige kőszálként megáll”. Amit Walkó Luther teológiájában az ördög mellől, illetve inkább: az ördög fölül Krisztus elhagyásával tesz, az olyan eljárás (a hasonlat és néhány megállapítás Dóka Zoltántól való, akivel Luther ördöghitéről konzultáltam), mintha egy Golgota-képről eltávolíta- nánk a megfeszített Krisztus alakját, s a festőt az érthetetlen maradvány alapján ítélnők meg. Lehet valakinek ellenszenves Luther, de nem tagadhatja meg tőle reformátort tevékenységének a legfőbb mozgató központját. Egy ördögökkel benépesített világban Luthernak nem kellett felfedeznie az ördögöt. Nem is ezt federte fel, hanem az evangéliumot, mely éppen szabadulást hirdet „bűntől, haláltól és az ördög hatalmából”. Történeti tény, hogy Luther hitére és kegyességére az Isten kegyelmes közelségének felszabadult nyugalma és derűje volt jellemző. S Isten kegyelmének éppen nem „kényére-kedvére” vagyunk kiszolgáltatva, hanem a kegyelem ren- díthetetlensége ad tartó erőt életben, halálban. (A könyv a kálvini kegyesség puritán szigorát és komorságát is Lutherra varrja hallgatólagosan.) Luther „tragikus nagyságára” vonatkozó megjegyzés is érthetetlen egy tárgyilagos tudós részéről. Luthernek a parasztháborúban való állásfoglalását ma már marxista történészek is a forradalomra nem érett kor kontextusában nézik. De ha valaki elítélné is őt ezért, egész működésének és életművének, a reformációnak mérhetetlen hatása egyértelműen pozitív történelmi nagysággá teszi Luthert 91
