Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ AZ ÉRETT ÉRTELEM ESSZÉI T. S. Eliot: Káosz a rendben Budapest 1981. Gondolat Kiadó Meggyőződésünk, hogy a magyar könyvkiadás régi adósságát törlesztette, amikor a Gondolat Kiadó megjelentette magyarul a XX. századi angol irodalmi élet nagy tekintélyű költőjének, T. S. Eliotnak (1888—1965) irodalmi esszéit. Hazai műveltségünk európaisága többnyire német hangszerelésű volt, amit néha színezett a tőlünk nem idegen francia szellem, de a Szigetország és az angolszász világ kulturális vérkeringésébe csak a legszenvedélyesebb kultúrközvetítőkön keresztül sikerült bekapcsolódnunk. Talán ez magyarázza, hogy a németes veretű, nagy rendszerekre kacsingató értekező prózához szokott fülünk kezdetben értetlenül és csodálkozva fogadja a formailag lazább szövésű, az egyéni hangot megütő, a következetlenséget is vállaló, önmagán mosolyogni is tudó, a látszatra kötetlen, de látensen mégis fegyelmezett, a sokszor csevegésnek tetsző, de valóban súlyos gondolatokat hintáztató angol esszét. Eliot nemcsak reprezentánsa, hanem betetőzője is az angol esszé Bacon-tői induló nagy hagyományának. Amíg Eliot arisztokratikus-avantgar- de költészete a bonyolultsága, bizarr- sága és szokatlansága miatt inkább csak híres, de nem igazán ismert a nagyközönség körében, addig a kritikai esszéi remélhetőleg kikerülnek egy szűk körű irodalmi elit szalonjaiból. Az öntörvényű kritika hagyománya is sajátosan angolszász örökség, a kötetnek mintegy féltucat esszéje viseli már címében is a „kritika” kifejezést. A kritika hivatása Eliot egy korai megfogalmazása szerint „a műalkotások megvilágítása és az ízlés pallérozása” s egy későbbi — saját bevallása szerint is kevésbé dagályos szóval — „előmozdítani az irodalom megértését és élvezetét”. (A kritika határai) Egri Péter értő válogatása kereszt- metszetében világítja meg Eliot fél évszázadon át működő kritikusi műhelyét. A kötet folyamatos olvasása során nyomon követhetjük a radikálisan anti- romantikus ízlést meghirdető Eliot („az irodalomban klasszicista, a politikában királypárti, vallási téren pedig anglo-ka- tolikus nézeteket vallók”) átalakulását az öregkori türelem és nyitottság, érettség és bölcsesség, derű és önirónia felé. Átalakulásról beszélünk és tudatosan kerüljük a „fejlődés” kifejezés használatát, mivel a szó használata anakronisztikus lenne Eliot esetében. Eliot szótárában a fejlődésnek negatív előjelű kicsengése van. A „történetiség” Eliot számára nem egy magasabbrendű felé való differenciált fejlődést jelent, hanem a történeti érzék nála az időtlennek és az időbelinek együttes érzékelése. Eliot nagyszerű gondolata az irodalmi hagyomány egyidejűsége (szimul- taneitása), a múltbeli irodalmi alkotások jelenvalósága. A múlt nem ránkörökíti értékeit, hanem a hagyományt az egyénnek kemény munkával kell megszereznie. (Hagyomány és egyéniség) Ha mindazonáltal az irodalmat kul- túrfolyamatként is látjuk, akkor is inkább „hanyatlást” észlelhetünk, mint fejlődést. Ezt hivatott kifejezni Eliotnak az „érzékelésmód széttagolódásáról” kifejtett méltán híres meglátása. Eszerint kb. a XVII. századig az értei-
