Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Théodore de Beze: Meditáció a hatodik zsoltárról
BEZE: MEDITÁCIÓ A HATODIK ZSOLTÁRRÓL 67 előtt ismeri be, hogy millió vétek legkisebbike is méltó rettenetes haragodra, hogy senki nem tudná elviselni, miképpen senki sem hasonlatos hozzád.. És ki tette ily vakmerővé? a te jóságod, irgalmad, szánalmad, mely oly nagy, hogy kiterjed a méltatlanokra is, és elárad ott, ahol a bűn van. Ó Uram, ne engedd nekem, pornak és hamunak, hogy magamban elbizakodjam, hanem hogy rólad megbizonyosodjam. Örökkévaló, a te házadban, általad s magamban tanultam meg kegyelmedet, hogy búsulásod a jóságos atyáéhoz, haragod a szigorú bíróéhoz hasonlatos. Méltó vagyok az egyikre, bár kérem, hogy fordítsd el tőlem, mert elemészt; nem utasítom vissza a másikat, mert tanít, hiszen azt látogatod meg, akit szeretsz. Így hát Uram, sújts le rám, de tartsd vissza csapásod erejét, és hogy csak egy szóval kérhesselek, ó örökkévaló, légy irgalommal irántam. Hisz kinek kell a kegyelem, ha nem a bűnösnek? kinek a vigasz, ha nem a szenvedőnek? kinek az orvos, ha nem a betegnek? És ki más tudná felemelni a bűn terhe alatt roskadót, kit erős kezed sújtott le, csontjai összetörtek, lelke megháborodott, ha nem te, nagy Isten, ki puszta szavad által életet adsz mindeneknek; erősítsd meg bennem, ami maradt belőled, vagy inkább alkosd újjá, mert különben elpusztul. Hát meddig tűröd még, ó én Istenem, erőtlenségemet? Meddig kiáltsak még a megkönnyebbülés után? Meddig várjam még bocsánatod? Uram, engedd, hogy a fájdalom ereje ekként szólhasson, bár egyedül a te mennyei akaratod alá helyezi magát. Örökkévaló, mondom, fordítsd felém arcod, mely egyetlen pillantással életre kelti a holtakat: áraszd rám irgalmad, hogy megvédd e szegény, aléló lelket: mert egyedül a te kegyelmedben van az én menekvésem. Ó Istenem, tudod, mennyire szeretnék a te dicsőséged eszköze lenni, és minden adományoddal téged dicsőíteni: ó jaj, Uram, bűneim halálba küldenek, s így megakadályozzák tőled származó vágyam beteljesülését. Mert ha meghalok, porrá leszek, íme minden tervem meghiúsul, emlékezetem elszunnyad, nyelvem nem dicsér többé téged, szám elhallgat, ha tehát ez a szegény test megsemmisül, hogyan szolgál téged és felebarátait? Azonkép- pen Uram, ha nem csupán meghalok, miként minden embernek meg kell halnia egyszer, de haragod által sújtottan halok meg: én Istenem, én Istenem, hogyan emlékezhetném rád e végveszélyben? Hogyan hívhatnálak végszükségemben? Mivé is lehetnék az engem vádló bíró színe előtt, kinek ítélete már be is teljesült rajtam? Ó Istenem, kímélj meg engem a csapások csapásától, add vissza a szegény testnek az életet, erősítsd meg szegény lelkem, jelét adván haragod szűntének, hogy ha majd a halál eljön, ne a rettenet hírnöke legyen, hanem a te üdvözítésed örömét jelentse. Ö jaj, Uram, miképpen nézted és nem felejtetted bűneinket, miképpen most érzem értük büntetésed, úgy tekints a szegény, megtért bűnösre, ki vádolja mindazt, mit oly sokáig tartott jónak, lásd, mint ítél önmaga fölött, mely a legjobb mód arra, hogy ne ítélkezz fölötte: mert te akarod így, amint tanúsítod szóval és cselekedettel. Mennyi boldogtalan örömben szunnyadtam sokáig, most már sóhajaim nem hagynak többé. Ó éjszakák, tanúi ezernyi rosszul gondolt gondolatnak, s mindannak, amit magukkal hoztak, legyetek most bűnbánatom tanúi; és te, ágyam, az egykor oly rosszul pihent pihenés ágya, árasszanak el, borítsanak be könnyeim. Nap, azelőtt általam megannyiszor megháborított fény (hogyne félnélek háborítani, mikor nagyon is meg mertem vetni szívek mélyét vizsgáló lényedet, s próbáltam magamban fényét eloltani?), Nap, mondom, nem vagyok méltó világod látására, igazságosan bűnhődött szemem nem láthat többé, mivel kiszáradt és elapadt
