Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Wildberger, Hans: Kortárs teológusok: Brunner Emil, a világot megszólító
3° H. WILDBERGER: BRUNNER EMIL 4. Brunner etikája. Hogy mennyire alapvetően fontos volt Brunner számára a párbeszéd az ész és a kinyilatkoztatás között, az kiderül következő nagy művéből: „Das Gebot und die Ordnungen” (1932), (A parancsolat és a létrendek). A teológiai etikának ahhoz kell kapcsolódnia, amit a természetes ember a jó cselekvéséről tud és gyakorol. Ez azért lehetséges, mert a vallások körében létezik valamiféle „consensus gentium morális”, azaz az „erkölcsi tudat egysége”, és a filozófiai etikában is létezik valamilyen „erkölcsi common sense, valamilyen nem egyértelmű és nehezen meghatározható, de nem kevésbé fontos valóság”. Minden egyes ember élete eleve adott létrendeken belül játszódik le, ha ezek végső értelme csak Krisztus felől nézve válik is világossá. Ezek közé tartozik a házasság és a család, a munkatársi közösség, ahol gazdasági problémákról van szó, azután a jogi közösség, az állam, amelyben a keresztyén embernek fel kell ismernie felelősségét, továbbá a kultúra, vagyis a tudomány, a művészet és a művelődés, végül a „szabad társulási formák”, mint amilyenek az egyesületek és baráti társaságok, amelyekben a keresztyénnek együtt lehet és kell dolgoznia nem keresztyénekkel. Ezek a létrendek a keresztyén ember számára eleve adottak, és így semmiképpen sem csak teológiailag kell azokat megalapozni. De csak a hit ismeri fel, hogy bennük a világ Teremtője és Fenntartója terjeszti ki oltalmazó kezét az emberiség fölé, tehát nemcsak a keresztyének fölé, hanem egyáltalán az emberek fölé. Látnunk kell, hogy ezeket a létrendeket bizonyos öntörvényűség jellemzi. A keresztyénnek ezt figyelembe kell vennie, de óvakodnia kell attól is, hogy megváltoztathatatlan adottságoknak tekintse őket. Az evangéliumból kiindulva állandóan küzdenie kell azért, hogy ezek a létrendek jobbak, igazságosabbak legyenek, és jobban megfeleljenek a szeretet megvalósításának. Ámde közben meg kell maradnia a realitások talaján: Isten országát nem lehet előlegezni. így pl. Brunner élesen bírálja a kapitalizmust, de tudatában van annak is, hogy egy új, „forradalmi” rend, de semmiféle rend sem lenne mentes igazságtalanságoktól. Brunner itt szemmel láthatóan közel áll Luthernak a „két birodalomról” szóló tanításához. 5. Brunner antropológiája. Ez az etika olyan teológiai antropológiát tételez fel, amely lehetségesnek tünteti fel az együttműködést a keresztyén ember és a világ között. Ilyen antropológia bontakozik ki már az 1934-ben megjelent kicsiny, de fontos „Természet és kegyelem” című írásban, melynek alcíme: „A Barth Károllyal folytatott párbeszédhez”. Barth rideg, „Nem!” című iratával reagált rá, s Brunnernek a kölcsönös megértést célzó újabb és újabb kísérletei sikertelenek maradtak. Brunner az említett írásban a theologia naturálisról való felfogását fejti ki. Kálvinra támaszkodva, nagy körültekintéssel így fogalmaz: „Az igazi ethica naturális, akárcsak a theologia naturális, egyedül Krisztusban teljesedik be”. De a theologia naturális elengedhetetlenül szükséges mind a világgal folytatott párbeszéd, mind az igehirdetés számára. A természetes kinyilatkoztatás helyes tana „előfeltétele mindenfajta keresztyén pedagógiának, a szó legtágabb és legszorosabb értelmében”. Kétségtelenül veszélyek is fenyegetnek itt, mert létezik végzetes összefonódás, ami az evangélium elárulását jelenti. Ez azonban semmiképpen sem szól ellene annak, hogy helyesen foglalkozzunk a szóban forgó dologgal, ellenkezőleg: „A theologia naturális elvetése az egyház számára csakhamar teljes elszigetelődést fog eredményezni”. A háború utáni icfő- ben az egyház elszigetelődése a szellemi, kulturális, társadalmi és politikai.
