Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Makkai László és Veöreös Imre: Református–evangélikus kapcsolatok
MAKKAI LÁSZLÓ és VEÖREÖS IMRE: REFORMÁTUS ÉS... 12 M. L. Sokkal kisebb létszámú egyházakat sem tart a magyar református egyház „elhanyagolhatónak”, mint az evangélikus, sőt talán jobban „tart” egyiktől-másiktól. Sem a köztudat, sem a statisztika nem tart számon egyházaink között komoly prozelitizmust, régóta gyakorolt interkommuniónk ezt értelmetlenné is tenné. | V. I. Nem a „hivatalos egyházról” mondtam az előző szemléleti jellegzetességet, hanem „sok”, ill. „egyes” egyéni felfogásról szóltam. Menjünk azonban tovább. Beszélgetésünk eddig inkább a reformátusok és evangélikusok közé ékelődött törmelékek eltávolításáért folyt. Most szeretnék rátérni olyan kérdésekre, amelyek bennünket a református egyház jobb megismeréséhez vezetnek. Hogyan fest a reformátusság világviszonylatban, s mi a hazai református egyház szerepe a Református Világszövetségen belül? Mit látsz a reformátusság mindenütt jelentkező sajátos, azonos vonásainak? Hogyan határozod meg a hazai kálvinizmus külön jellegzetességeit? Milyen új megfogalmazást kapnak a klasszikus református tantételek (például a predesti- náció, az úrvacsora, a liturgiái egyszerűség) a református egyház mai életében? Hogyan őrzi meg a hazai református egyház identitását ősi művelődési és nevelői központjai nélkül? M. L. A reformátusság világviszonylatban elsősorban abban különbözik, mint szervezet, az evangélikusságtól, hogy sokkal széttagoltabb. Kezdettől benne rejlő kongregaeionalista, independentista tendenciái idővel egyre több szervezeti egységre bontották; van ország, ahol öt református egyház van egymástól függetlenül szervezkedve. A magyarországi református egyház száz éve létrejött egysége szinte egyedülálló. Ennek ellenére, hívják presbi- teriánusnak, kongregacionalistának, vagy bárminek, a helvét ágból származó egyházaknak van egy jól felismerhető közös vonása: etikai és politikai aktivitásuk. Ez persze a társadalmi haladás oldalán éppúgy megnyilatkozik, mint a visszahúzó erőkben. A „szolgálat teológiáját” éppúgy reformátusok képviselik, mint az „apartheid”-et. Az ökumenikus porondon a társadalmi igazságosságért és a békéért vívott harc nem egyszer református polgárháború volt. Az, hogy az utóbbi időben a haladás mintha hangosabban szólna, a bibliai parancs és a realitások felismerése mellett talán a haladó hagyományok megelevenedésének is köszönhető. Messze vezetne itt a hazai református egyháznak a külfölditől is függő teológiai megújulásáról, pontosabban az újulás folyamatában való megmaradásáról beszélni. Egyet azonban hangsúlyozni kell, azt, hogy a valaha csak tanuló magyar református teológia ma már taníthat is, hangjára figyelnek, éppúgy, mint az evangélikus világ figyel a magyarországi „diakóniai teológia” mondanivalóira, mélynél' eredetiségét a magunk részéről soha sem vontuk kétségbe. Kétségtelen, hogy a magyarországi református egyház élete sok tekintetben megváltozott a nemzeti művelődésben vitt szerepének szükségszerű módosulásával, mennyiségi csökkenésével, de mitsem változott ősi művelődési központjainak nemzeti jelentősége, hiszen kincseiket ma egész nemzeti kultúránk becsüli és hasznosítja, múzeumainkat, könyvtárainkat, levéltárainkat, műemlékeinket százezrek látogatják.
