Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Makkai László és Veöreös Imre: Református–evangélikus kapcsolatok
IC MARKAI LÁSZLÓ és VEÖREÖS IMRE: REFORMÁTUS ÉS.. nosulást, de tény. Egyes vonatkozásaiban jogos büszkeség, más vonatkozásaiban sajnálatos szűkkeblűség tapad hozzá; ilyen formában sem ebben, sem abban a magyarországi evangélikusság nem osztozik. De baj ez? Talán szé- gyellnivaló, hogy volt egy népeket összetartó, békés együttélést, kölcsönös tapasztalatcserét előmozdító magyarországi „hungarus” tudat, amelynek viszont a reformáció ágostai ága volt a leghűségesebb dajkája? Ügy vélem, nemzeti múltunknak ezt a „munkamegosztását” mindkét fél boldogan vállalhatja. A kölcsönös megbecsülés ennek a „munkamegosztásnak” a felismerésében és elismerésében következik be, s nem azáltal, hogy a lobogót egymás kezéből tépjük ki, vagy egyszerűen kettényírjuk, mintha nem lett volna egyikünknek is, másikunknak is különböző, de egyaránt fontos nemzeti feladata. Mert ha a feladat mindenestől azonos lett volna, akkor hát miért: osztoztunk meg, testvérek? V. I. Csak az egyháztörténetben kevésbé járatosak számára jegyzem meg, hogy a „filippista” múlt — azaz Philipp Melanchthonnak Luther halála <1546) utáni irányvonala — nagyjából a század közepétől számítható Magyarországon. A magyarországi filippisták mesterük közvetítő irányzatát a helvét irányhoz való közeledésnek értelmezték, s ez is elősegítette a végleges szakadást a magyar reformáció táborában. Térjünk rá azokra a különbségekre, amelyek a két egyház dogmatikai felfogását elválasztják. Két irányban látok feladatot. Először is a szentírási írásmagyarázati kutatás és a modern világkép alapján számos XVI. századi eltérés Luther, Kálvin, Zwingli tanítása között — például az úrvacsoratanban — új átgondolásra szorul. Másrészt ami tényleges különbség a két egyház teológiai és liturgiái álláspontja, valamint a hagyományai, szokásai között ma is fennáll —, nem kel- lene-e úgy tekintenünk, mint sajátos jellegzetességeket, amelyeket nem kell sem elfogadnunk a magunkénak, sem ráerőszakolni próbálnunk a másikra, ill. eltörölni óhajtanunk a másiknál. Mindegyik felekezetnek — gondolok most az egész keresztyénség megosztottságára — vannak olyan sajátosságai, külön kincsei, amelyek egyaránt beletartoznak Isten kimeríthetetlen gazdagságába, az evangélium egyetlen kézbe nem fogható teljességébe. A konfesz- szionális hűség és az ökumenikus nyitottság nem szembenálló, hanem összetartozó valóságok. M. L. Teljesen egyetértek abban, hogy a hitvallásos identitás ébredésének során újra felismert saját értékeket nem kell egymásra erőltetnünk, viszont úgy kell azokat egymás felé felmutatnunk, hogy a másik is tanuljon belőle önmaga feladása nélkül. Örömmel adhatok hírt arról, hogy a budapesti evangélikus és a debreceni református teológiai akadémiák éppen ilyen szándék kapcsán újították fel csereprofesszori kapcsolataikat, a Lutherről és Zwingliről folyó új kutatásokról fognak egymásnak beszámolni. A konfesz- szionális hűség és ökumenikus nyitottság ilyenféle megnyilvánulásai remélhetőleg szaporodni fognak. V. I. Egymás értékeinek jobb megbecsülésére figyelmeztethet, többek között, egy vitatható jelenség. Ismételten találkozunk mindkét egyház sajtójában, kiadványaiban azzal a gyakorlattal, hogy a „protestáns” jelzővel elfedi az egyik egyház a másik egyház jeles személyeit vagy értékeit. Nem lehetne keresztülvinnünk, hogy amikor világosan tudjuk valamelyik egyháztörténeti személyiségről vagy jelentős megnyilvánulásról, hogy az helvét irá
