Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reisinger János: Heidegger költeménye
82 REISINGER JÁNOS: HEIDEGGER KÖLTEMÉNYE nek az egységnek a követelményére hívja föl a figyelmet. A költeménye fonalául szolgáló tíz természeti kép „magányos nárciszai”-hoz, „hegyi ró- zsái”-hoz, „virágra telepedő pilléi”-hez s „napsugár aranyozta fatörzsei”- hez hasonlóan az őket követő gondolatok és az egész művet keretező rigmusok, „Spruch”-ok is a személytelenségnek mindenkire érvényes igazságával szeretnének megszólalni. Kép és fogalom keresi itt egymást, ahogy Heidegger számára költészet és gondolkodás is egy tőről sarjad, s igazi természete a „gondolkodó költés” összefonódottságában jelentkezik. A nyelvnek ebben a szemléletében, nyelvnek és gondolkodásnak ebben az összekapcsolásában nem nehéz fölismernünk a Heideggert legközvetlenebbül s legerőteljesebben ihlető orfikus költészetnek és költészettannak jelenlétét. Annak is két képviselőjéét, Hérakleitoszt és a Hölderlin közvetítette Empedoklészt. Hérakleitosz töredékeiben találkozhatunk azzal a sokat visszatérő kijelentéssel, hogy a gondolkodás mindenkinek közös java, a logosz egy és ugyanaz, s az embersors küszködései nem ennek kivehetetlenségé- ből, hanem önmagunk más utakat, külön-külön logoszt hajszoló megzavarodásából származnak. Költeményében Heidegger sokszor játszik rá erre a hérakleitoszi gondolatra („Egy csillaghoz tartsunk: ennyi az egész”, „Gondolkodni — egy gondolatra szorítkozni...”, „Díszes egyszerűség” stb.), hol keleti képzetköröket kapcsolva bele, hol meg határozottan a keresztyén- ségbe való átmenet lehetőségeit keresve („Menj és hordozd ..„Ott árad el a fájdalom gyógyító ereje, hol nem is sejtjük”, stb.). Igaz, a keresztyénség kulcsszavai — azok a kifejezések és gondolatok, melyek tovább erősítik vagy éppen lerombolják a keleti bölcselet, az orfika s a görög sztoicizmus világlátását — hiányoznak Heidegger költeményéből. Már legelső művével, melyet Duns Scotusról készített, magányos alpesi fenyőként állt távol attól Heidegger. Ek-sztázisát (ki-állását) Jaspers gőgnek vélte, és ebben van is némi igazság. Kézenfekvő lenne ezt költeményén is bemutatni, melyben a „te”, a „másik”, az „emberi világ” nem nagyon jelenik meg. Heidegger tükrében minden ember megközelíthetetlen magány, rejtély, idegenség. Ne nyúljunk óvatlanul hozzá, még akkor sem, ha látszólag igényli is azt. A költemény egyik elmélkedésében viszont ezt olvashatjuk: „Kit járhat át bármi bátorítás — ha nem vállalja a szomorúságot?” A látszatra jelentéktelen szomorúság, „Traurigkeit” tehát a megoldás. A legközelebb úgy juthatunk egymáshoz, s mindenekelőtt önmagunkhoz, ha saját gyökérverésünkben állítunk példát. Aki az őt körülvevő s útjáról mindenáron letéríteni igyekvő világban mégis önmaga mer lenni, s vállalja a szomorúságot is, annak tekintete előbb-utóbb a szétszakadozott világnak — azaz a világban terjeszkedő rossznak — megismerésére és fölmérésére sze- geződik. S innen talán saját gyöngeségére, elveszett lényének megváltására, Megváltójára . .. Heidegger költeménye és egész műve mindenesetre csupán az óvatos lehetőség szintjén enged az ilyen találgatásoknak. Sokkal közelebb áll ő mestereihez, Schopenhauerhez, Hebbelhez, Nietzschéhez, azokhoz, akik megváltást és Megváltót önnön lényükben hittek, s sztoikus fennsőbb- ségük elé példaként a természet személytelen méltóságát állították. Nem tudjuk, milyen terheltséget jelentett Heidegger számára korai vallásosságának megszületetlen Megváltója, s későbbi énjének a számára elfogadhatatlan keresztyén hitvallomások sora. Nem ismerjük lényének az ítéletét aranymérlegével fölállított egyenlegét. írásai — s így költeménye — szerint kedvezőbbnek találta a sztoicizmus képviseletét, melynek elárulásáért
