Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Bozóky Éva: Isten kezében: Részletek Sztehlo Gábor emlékiratából (Első rész)
BOZÓKY ÉVA: ISTEN KEZÉBEN 71 magukat a gyermekek, a Lepke utcában, Guyon utcában. November végén és december elején lassan kialakult az otthonok napirendje és szervezett élete. Közben azonban mindig új segítségkérők jöttek. Elhelyezésük újabb gondot okozott, és bizony a kialakult szervezett életet sokszor felborították. December közepére érte el a zsúfoltság a tetőfokát. Ekkor a gyermeklétszám majdnem elérte az ezret.” A tömeges gyermekmentés a nyilasok szeme előtt ment végbe, csodálatosképpen mégsem támadtak egyik otthonra sem, annak ellenére, hogy a hírhedt Endre László államtitkár még gödöllői főszolgabíró korából Sztehlo Gábor személyes ellensége volt. Sztehlo Gábor akkor, mint nagytarcsai lelkész képviselte vele szemben a község érdekeit. De mintha őrcsillag védte volna a Sztöhló-gyerekeket, a kegyetlenségéről közismert főbíró is csak a fenyegetőzésig jutott el, s egy félelmetes razzia híre is csak súlyos szorongást okozott, de nem valósult meg. „Endre László legutoljára 1944 decemberében üzent nekem két kis zsidó fiúval: mondjátok meg annak a lutheránus papnak, hogy jól ismerem, és hagyjon fel a zsidók mentésével, mert széttöröm rajta a lovaglóostoromat. Két kis védencem — 12 és 14 éves bécsi gyerekek — bizony nagyon megszeppenve álltak előttem, amikor átadták az üzenetet. (...) Endre László hol itt, hol ott jelent meg Budán, és bizony nekem, aki ismertem őt, jelenléte egyáltalán nem volt megnyugtató. „Tisztító akciói” örök félelmet okoztak nekünk. (...) Pribékjei — vezetésével vagy anélkül — január ötödiké tájt támadták meg a Maros utcai zsidó kórházat és annak öregotthonát, és itt gyilkolták meg Róth András és György nevű védenceink szüleit. Az apa orvos volt, Kolozsvárról menekült Budapestre, és itt kapott állást. (...) Amikor ennek a híre eljutott hozzánk, feleségem jól emlékezett arra, hogy a fiúk szülei ott voltak. Hogyan adjuk ezt a hírt a fiúk tudtára? Ök az elsők gyermekeink között, akikről már biztosan tudjuk, hogy árvák. Lehet, hogy a többi is az, de amíg nincs biztos hír a szülők halála felől, addig van remény. A látogató után a felnőttek közül mindenki, aki nem volt éppen elfoglalva, bejött a szobába, András is velük. Megkérdeztem tőle, hogy ugye a szülei a Maros utcai kórházban voltak? Igen, mondja Andris, egészen biztosan tudja. Kaptam-e hírt felőlük? Ugye, már nem élnek? — Nem András, már nem élnek — mondja a feleségem, és megsimogatja Andris feketefürtös fejét. A fiú szó nélkül fordult ki az ajtón. Fóti és Endrődi Hedda siettek utána, hogy ne maradjon egyedül. Kora délután András le akart menni még a Maros utcába, hogy szülei után érdeklődjék. Nem engedtem el. Ki tudja, milyen veszélybe kerül. Pedig neki itt a helye most az öccsével együtt, és meg kell állania az életben. Napról napra szorosabban vontam őt bele a munkába, és nem hagytam sem neki, sem öccsének időt a gondolkodásra. András nagyon nyílt eszű fiú volt, gyermekek között nagyszerűen bevált a munkája, szerették a kisebb fiúk. Később velük együtt kerültem fogolytáborba, ahonnan éppen a kisebbiknek a segítségével tudtam megmenekülni. Mindkettő úgy él emlékezemben, mintha a saját gyermekünk volna. Az idősebbik képzőművész Budapesten, a fiatalabbik azonban még 45 tavaszán visszament Erdélybe a rokonaihoz, azóta már orvos. Lehet, hogy Endre László volt az elrendelője annak a razziának is, amit december 18-ára jelentettek be nálunk. A razzia előtt végigjártam a budai otthonokat, és két-három munkatársammal megpróbáltuk „átfésülni” az adatokat és feljegyzéseket. (...) Iskolai bizonyítványokra, keresztlevelekre, másféle bizonyítványokra volt szükség. (...) Legnehezebb volt a dolgunk a 4—8
