Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Erdélyi Zsuzsanna: Van-e hazai evangélikus népi imádsághagyomány?
ERDÉLYI ZSUZSANNA: VAN-E HAZAI EVANGÉLIKUS... 33 halljuk-e sorokat. Ezzel az imádság föllebbezhetetlenül hitelessé válik, és foganatossága biztosítottnak látszik. „Az Isten csak azt mondja / Aki ezt az imádságot elmondja / Háromszor lefektébe fölkeltébe, megüdvözül.” Vagy: „Krisztus Urunk azt mondja / Szent szó, szent beszéd / Aki ezt az imádságot napjába’ háromszor elmondja / Nem hagyja sebes purgatérium tüzit neki meglátnyi” — hogy csak két példát említsek az ima elmondásával járó üdvhaszon lehetséges változataiból, és az isteni személyekkel történő szentesítésről. Szeretném megjegyezni, hogy a záradékok katolikus szellemiséget és fogalmi rendszert jeleznek, még ha dogmatikailag torzult és így hivatalosan el nem fogadható állításokat tartalmaznak is. Érthetően katolikus szellemiséget, mivel a reformáció előtti vallásos közköltészet bizonyos nagyböjt-hangsúlyos műfajainak állandó elemei voltak. Ez alkotásokat éppen köznépi jellegük miatt a szóbeliség terjesztette és éltette. Következésképpen zökkenő nélkül válhattak később a néphagyomány részévé, napjainkra már archaikus rétegévé. A nép így menthette át ezeket a nagybecsű irodalmi értékeket. Megszakítás nélkül ragaszkodott hozzájuk, mivel „erőst” tetszettek neki a „szenvedés-imádságok”, melyek a krisztusi világba lendítő szavak árjával, a szenvedésbe lendítő könnyek árját is megindították. A Megváltó sorsának a fölidézése gyakran az egyéni sorsot is megjelenítette, de terhét osztotta is: a belső azonosulás révén értelmet adó megpróbáltatássá, érdemszerző életmozzanattá avatta. A nép századokon át mély hittel mondta, élte imádságait, nem törődve — nem is fogva föl — a záradékok egyház szerinti „abszurditásaiéval. Nem sokat beszélt róluk. Ha nem is titkosan, de csöndben végezte, és az alig ellenőrizhető családi gyakorlatba szorította, menekítette őket. Előfordulhat, hogy az evangélikus hagyományban élő szövegekben nem találjuk már meg a sokat emlegetett záró formulát. Nem volna ui. meglepő, ha a protestáns dogmatika szempontjából elfogadhatatlan záradékot lekoptatta volna az evangélikus népi gyakorlatról a feszesebben értelmezett hittisztaság belső ösztönös fegyelme. Erre jó példa a német szájhagyományból előbb közölt „Die Heilige Woche” c. ének, melyben nem találjuk meg a szokásos zárószakaszt. Megtaláljuk viszont e szövegtípus ritmikus prózájú változataiban, a föntebb már említett, „Aranymiatyánk” néven elterjedt katolikus imádságban. Ha már a néphagyomány ennyire archaikus rétegeinél járunk, akkor gyűjtési fölhívásunkat kiterjesztenénk azokra a szövegekre is, amelyeket a szak- tudomány gyógyító-ráolvasó-bájoló imádságoknak nevez, és már többé-ke- vésbé a mágia világába utal. A nép sok minden ellen használta nagy erejű imáit: rontás — szemverés, igézet — ijedelem, betegség során, és sokféle élethelyzetben: utazás, harcba indulás, háború, rendkívüli természeti jelenségek, szülés, veszedelem, baj esetén. Felekezettől függetlenül, talán még lé- lekmélyi ősi képzetek hatására, hitt ezekben a sokszor az Űristentől, Jézus Krisztustól eredeztetett, gyakran bibliai hátterű szövegekben, a dúsan áradó igék természetfölötti segítő erejében. S mivel hitt bennük, eredményességüket érzékelte, vagy érzékelni vélte. Különben is mi mást tehetett volna? Ügy segített magán, ahogy tudott. Nem nagyon válogathatott az eszközökben. A szövegek kéznél voltak, rájuk örökítették őket az elődök, ellátva még a hasznos-hathatós tapasztalati címkével is. S még jobban tágítva a fogalmi kört: örülünk minden olyan szövegnek, amely egyszerűen csak a hagyomány révén terjedt el és él egy-egy családban, de az ima-, és énekeskönyvekben nem fordul elő. Meggyőződésünk, hogy az
