Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reinhold Niebuhr: Az antik és a keresztyén emberkép
24 NIEBUHR: AZ ANTIK ÉS KERESZTYÉN EMBERKÉP zése alapjában véve ugyanúgy elfogadható, amint azt a materializmus állítja. Azonban az emberi szellemi egyedüliségének hangsúlyozása a keresztyén- ségben még szembetűnőbb, mint az idealizmusban, noha az emberi és az isteni megfelelő elkülönítése mindvégig megmarad. A szellem és a test egysége is bizonyítható a Teremtőhöz és a Megváltóhoz való viszony értelmében, hiszen a lelket és a testet is Isten teremtette. Ezek voltak az emberről szóló keresztyén bölcselet racionálison túli alapjai és előfeltevései. De ez még nem a teljes keresztyén emberkép. A keresztyén gondolkodásban az emberi állapotról kialakult pozitív kép mellé, ami magában hordja az „Isten képére” való teremtettség gondolatát, odakerül az előbbinek ellentmondó negatív kép is az ember erkölcsi tisztaságáról. Az ember ugyanis bűnös. A bűnt pedig úgy határozhatjuk meg, mint az ember Isten elleni lázadását. Az emberben rejlő gonoszról szóló keresztyén tanítás azért olyan komoly, mivel a gonosz éppen a személyiség központjában, az akaratban fedezhető fel. A gonoszt nem lehet önelégülten az emberi végesség elkerülhetetlen következményeként elkönyvelni, vagy a természeti szükségszerűség és esetlegesség eredményének tartani. A bűnt azzal idézi elő az ember, hogy nem hajlandó elismerni teremtmény voltát, és elutasítja, hogy ő az élet totális egységének mindössze egy tagja. Többet mutat önmagáról, mint ami valójában. Szemben a racionális és misztikus dualizmussal, a keresztyénségben az ember arra sem képes, hogy a bűnt áthárítsa nem igazi énjére, amely csak a fizikai szükségletekben érdekelt. A keresztyénségben nem az örökkévalóság embere ítéli meg a végesség emberét, hanem az örökkévaló szent Isten mond ítéletet a bűnös ember felett. Ugyanis az örökkévalóság felé törő, a végességét fokozatosan levetni akaró embernek még a megváltás sincs a hatalmában. Az ember nincs megkettőzve, és így nem lehet elválasztani a tulajdonképpeni embert a nem tulajdonképpenitől. Hanem az ember éppen a lényege szerint kerül önmagával ellentmondásba. E lényeg szerint az ember szabadsággal rendelkezik. A szabadsággal való visszaélés és az azzal járó pusztítás jelzik az ember bűnösségét. Az ember individuális lény, de nem független önmagában. Az emberi természet alaptörvénye a szeretet, ami nem más, mint az élet központja, az isteni centrum iránt tanúsított engedelmesség, és ez az emberek közötti harmonikus viszonyban alakul ki. Ezt a törvényt akkor sérti meg az ember, amikor azon munkálkodik, hogy önmagát tegye meg a középpontnak, saját élete forrásának. A bűn tehát lelki, és nem testi eredetű, noha a lázadás szelleméből származó ragály megfertőzi a testet is, megzavarja annak harmóniáját. Más szavakkal: az ember nem azért bűnös, mert a teljességben csak korlátolt individuum lehet, hanem azért, mert a teljességet áttekintő képessége megcsalta őt, önmagát képzelve teljességnek. A keresztyén hit előfeltevései nélkül is megállapítható az a tény, hogy az emberi életerők és ösztönök elkerülhetetlenül úgy jutnak kifejezésre, hogy a mérték törvényével dacolnak. A görög tragédiákkal kapcsolatban már elemeztük ezt a problémát. Viszont a keresztyén hit előfeltevései nélkül a bűn forrását az emberben nem találnánk meg. A görög tragédia az emberben rejlő gonoszt az életerők és a forma, a dionüszoszi és az olimposzi istenségek közötti konfliktus következményeként fogja fel. Csak a kinyilatkoztatás vallásában, ott ahol Isten feltárja magát az embernek, túl magán az emberen, túl az életerők és az eszmék szembenállásán — fedezheti fel az ember saját bensőjében a bűn gyökerét. Az ember lényege szerint szabad. Szabadságában követi el a bűnt. Ezért nem tekinthető a bűn valami lényegbeli betegségnek.
