Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Reinhold Niebuhr: Az antik és a keresztyén emberkép
NIEBUHR: AZ ANTIK ÉS KERESZTYÉN EMBERKÉP 21 rülése végett tartsák meg a helyes józanságot. De a történetben a hősök építő cselekedeteinek elkerülhetetlen mellékterméke a Zeuszt sértő hybris (gőg). Éppen azáltal lesznek a tragikus hősök hősökké, hogy nem veszik figyelembe a mértékletességre intő megfontolt tanácsot. Ilyen értelemben idézhetjük Nietzsche megfigyelését a görög tragédia magyarázataként: „Minden cselekvő jobban szereti a cselekedeteit, mint ahogy azt a cselekedet megérdemelné. A legkiválóbb cselekedetek olyan mértéktelen cselekvésből születnek, hogy azoknak még a nagy értékű cselekedet sem lehet a fedezete.” (Kritik und Zukunft der Kultur IV. rész, 13) Az emberi történelem különböző életerő megnyilvánulásai nemcsak Zeusznak mondanak ellen, hanem egymással is konfliktusba kerülnek. Például az állam és a család közötti konfliktus feloldása nem lehetséges. Ilyen konfliktusokban rendszerint a férfi és az asszony szimbolizálja a két különféle rendet: az utóbbi képviseli a család és a vér közösségét, szemben a férfi-képviiselete politikai közösséggel (Pl. Iphígénía Auliszban és Antigoné). Röviden: a görög tragédia konfliktusa az istenek között, Zeusz és Dionüszosz között, nem pedig az Isten és a Sátán között zajlik. Az emberi lélek ugyan éppúgy kifejezésre jut az életerő megnyilvánulásaiban, mint a szellem harmóniateremtő erejében. Jóllehet az utóbbi — mint a rend racionális elve — végsőbb valóságnak tekinthető (ebben a drámaírók jellegzetesen görögök maradtak), mégis csak annak árán működhet az emberi dolgokban a teremtőkészség, hogy az egyúttal felborítja a rendet. Így az élet a görög tragédia szerint állandóan harcban áll önmagával. Nincs megoldás, vagy ha van, az is tragikus, mivel az életenergiák és a rend princípiuma között a konfliktus feloldhatatlan. Zeusz Isten marad. Mi mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy csodáljuk és sajnáljuk azokat, akik dacolva szembeszállnak vele. A modern ember, aki a klasszikus hagyományhoz nyúlt, sohasem érzékelte a görög tragédia által feltárt mély problémát. A modern ember megérthette vagy félreérthette Platont vagy Arisztotelészt, de Szophoklész és Aiszkhülosz üzenetét nem értette meg, félre sem értette. Egyszerűen nem vették figyelembe, eltekintve a modern kultúrának egy kis romantikus visszhangjától, amely nagyra értékelte, de részben félre is értette őket. A keresztyén emberkép Később részletesen elemezni fogjuk a keresztyén emberképet, amelyet a maga egészében a modern kultúra látszólag elutasít, de az ember természetéről szóló megállapításainak hatását jobban magán viseli, mintsem annak tudatában van. A következőkben röviden előlegezzük azokat a később részletezésre kerülő ismérveket, amelyek megkülönböztetik a keresztyén felfogást az antik emberképtől. Amint a klasszikus emberértelmezést is a görög metafizika előfeltevései határozták meg, úgy a keresztyén emberkép is végső soron a keresztyén hit előfeltevésein alapszik. Az Istenbe, mint a világ teremtőjébe vetett hit meghaladja a racionalitás törvényeit és ellentmondásait: elsősorban a szellem és az anyag, ill. a tudat és a fejlődés közötti antinómiát. Isten nemcsak szellem, aki a korábban alaktalan anyagnak formát ad. Isten egyszerre életerő és forma, s minden létezőnek a forrása, ö teremti a világot. Ez a világ nem Isten, de azért mert nem Isten, még nem gonosz. Miután Isten teremtménye, ezért jó. Az emberi természetről szóló keresztyén tanítás kiindulópontja — a világ
