Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - H. Németh István: „Neki gondja van rátok”
88 NÉMETH ISTVÁN: „NEKI GONDJA VAN RÁTOK'’ felebarátján. Szó nélkül ment el, én meg egész éjjel csak jártam föl-alá, úgy bántott a sógor szidalma. Pedig úgy szeretem azt a Marikát, iskola után lesz az esküvője és nem lesz meg a háza. Reggel a feleségem is leszidott, hogy összeveszejtettem a testvérbátyjával, amikor úgy szeretik egymást. Hát miért nem segítettél te vén esztelen, ilyen kukacosnak már nem kell lenni. Evett a méreg, alig tudtam aludni, délután úgy mentem a munkába, csak úgy szédelegtem. Hát mit tesz Isten! Az igazgató ott állt a féltető előtt és csóválta a fejét a rendetlenség miatt. De hát hajtás van, most nincs ember, aki rendbe tegye. Amint meglátott, mindjárt hozzám jött panaszkodni és szidta a rendetleneket. Végül célozgatott, hogy megfizetné, ha valaki rendbe tenné, százával, nem tudok-e valakit? Én meg csak bámultam és szólni se tudtam, csak arra gondoltam, hogy sógor, sógor, kutya sógor, megkísértettél engem, mint a sátán Krisztus urunkat, de jó, hogy elküldtelek magamtól! Most a könyvekből utánanéznek, megvan-e minden szál. Az igazgató meg azt hitte, hogy hallani sem akarok a külön munkáról, azért nem szólok. Ezért hát egyenesen megkérdezte, hogy nem tudok-e valakit, aki építkezik és vagy húsz szál vasért rendbe tenné ezt az óriási disznóólát? Papírt is ad róla. Most meg ezért nem tudtam szólni. Csak álltam, mint a borjú az újkapu előtt, aztán leemeltem a kalapomat. Az igazgató megijedt, azt hitte rosszul vagyok. De én még ilyen jól mostanában nem voltam, merthogy ki mondja nekem, hogy ma már nincsenek csodák?! Meg aztán, az is nehezen fér az ember gyerekének a fejébe, hogyan tudja az Üristen számon tartani, hogy mit szeretnének az emberek?! Hiszen sóhajtoztam, még egy napja sincs, hogy adna a jó Isten papírt nekem, hogy elvihessek a sógornak tíz szál vasat. Persze tudtam, hogy nem ad papírt. Meg vasat se vihetek ki innen, mert nem engedi a lelkiösmeretem. Aztán ni! Megmutatta az Űristen, hogy papírt is tud adni, sőt az igazgató elvtárssal küldi el. Meg nem tízet ad, hanem húszat! Tízet jutalomból, tízet kegyelemből, pironkodjék az a kishitű Márton! Majd megöleltem az igazgatót. Mondtam, hogy elvállalom. Egész éjjel húzkodtam a vasakat, a gyárudvaron úgyis ég a villany. Béni kutya vigyázta az udvart, én is körbejártam néha, reggelre olyan piszkos voltam, mint a malac. Akkurát rend volt a fészer alatt, százával kötegeltem, hogy percek alatt megolvasta a részlegvezető. Látta volna a sógorka arcát! Előző napra találtak más munkát a kőművesek, de erre a reggelre betonozni kellett. Ha nincs elég vas, elmennek, aztán lesheti őket a sógor egy hónapig. Akkorát kurjantott, hogy mindenki fölugrált. Én meg csak toltam a biciklit a téglákig. A sógor csak átölelt, aztán azt kérdezte: hunnan? Nekem meg kevés volt a levegőm, aztán csak felfelé böktem az égnek, hogy onnan. De azért biztonságból megmutattam a kapu- cédulát is, amit kilyukasztott a nappalos portás. Olyan öröm volt, hogy no! Akarja még tudni, hogy mit tudtam meg este? Addigra a könyvelő meg a raktáros kiszámították, hogy mennyi szálvasnak kell lennie. Ha hiszi, ha nem, eggyel volt több! Az én húszam sem hiányzott. Hát ez az én történetem tisztelendúr. Otthon, a rokonságban szent a béke, én meg olvasom megint éjszakánként a bibliámat, mert abban minden benne van, ami nekem kell. Az is, hogy ne lopj, az is, hogy minden gondotokat öreá vessétek, mert Neki gondja van reátok. Eddig a történet. Elloptam a gyárudvarról a csukott kapun keresztül. Hú, mi lesz, ha Marci bácsi észreveszi?
