Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Eduard Schweizer: Kortárs teológusok: Barth Károly, a nagy Isten hírnöke
20 E. SCHWEIZER: BARTH KÁROLY voltaképpen csak az utolsó ítélettől visszapillantva tehetjük meg, de Jézusban már elkezdődött valami Isten végérvényes, végső cselekvéséből, és ezért az ő fényében egyébként is felismerhetjük Isten működését a történelemben. Ebben az volt a kísértés, hogy Isten cselekvését egy bizonyos társadalmi programmal azonosítsák,' melynek révén az emberek a földön akarják létrehozni a paradicsomot. így az élő Isten helyett ismét a kegyes embernél kötöttünk ki, azzal a különbséggel, hogy itt nem 'annyira az 'egyéni felebaráti szeretetre gondolnak, mint ahogy Bultmann tanítványai teszik, hanem inkább a társadalmi igazságosságért vívott kollektív küzdelemre. Ahogyan a régi görögök felismerték a férfi és a nő közötti, illetve a barátok közötti szerelem erejét, és ezért megalkották Erosz istent és a nemi szerelem istennőjét, ugyanúgy istenítik mások -az egyéni vagy kollektív felebarát! szere- tetet. Kálvin egyszer azt mondta: az emberi szív valóságos bálványkészítő műhely. Éppen ettől akart megóvni Barth kiáltása, amelyet lehetetlen volt meg nem hallani: hagyjuk már az embert, a kegyes vagy vallástalan embert, és magára Istenre és csakis Istenre figyeljünk. Ezt természetesen nem szabad félreérteni. Maga Barth Károly élete végén éppúgy, mint az elején, teljes odaadással vett részt a politikai és társadalmi küzdelmekben. Isten igéje, mely betör a világba, feltétlenül megmozgatja az embert. Gyökerestől megváltoztatja azt, amit az ember addig önmagáról gondolt, kinyitja a szemét, hogy minden politikai és társadalmi igazságtalanságot meglásson, és arra készteti, hogy ahol csak tud, küzdjön az emberibb életlehetőségekért. Mindkettő életbevágóan fontos. Az a kérdés viszont, amelyet Barth Károly ma is nekünk szegez, így hangzik: miféle mélységből merítjük azt, hogy így 'gondolkodunk és így cselekszünk? Vajon saját magunkban hiszünk-e végül is, abban, hogy képesek vagyunk magunktól a helyes megismerésre, a saját szívünk megismerésére is, és a világ megjavítására, vagy pedig tudjuk, hogy egészen és teljesen az irgalmas Istenre vagyunk utalva, és ezért akár gondolkodunk, akár cselekszünk, mindig csak Isten ajándékából élhetünk? Ha ebben az értelemben vérünkké vádit Barth jelzése, amely mindig a „függőlegesen felülről” jövő isteni beavatkozásra mutat, ha a mindent eldöntő segítséget valóban attól várjuk, aki Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra elhozta és egyszer majd végérvényesen is elhozza, akkor Barth- nál — vagy legalábbis a működése kezdetén álló Barth-nál — sokkal nyitot- tabban és talán kissé irgaknasabban tekinthetünk az emberre, aki a vallásában (legyen ez akár valamelyik nem keresztény vallás) vagy az ember jólétéért folytatott küzdelemben (még ha ez nem keresztény vagy éppen tudatosan istentagadó világfelfogásra támaszkodik is) próbálja az értelmes életet megvalósítani. Ebben az esetben bizonyosan nem fogjuk bálványozni az igyekezetünket és a sikereinket, de nem fogunk elkeseredni a kudarcoktól sem, mert tudjuk, hogy egyedül Istenről ás az ő dicsőségéről van szó, és hogy tőle várhatunk minden igazi segítséget. De éppen ezért azokban az emberekben, akik nem tekintik magukat keresztényeknek vagy istenhívőknek, szintén megláthatunk valamit Isten működéséből, amely Jézusban testté lett és ezért az egész világba behatolt, azokba is, akiknek erről nincs tudomásük. Függőlegesen felülről cselekszik bennünk Isten, és felülről hoz bennünket rendbe, akár kegyesek, akár közönyösék vagyunk iránta, akár megváltjuk, akár tagadjuk őt. Ha tudunk Öróla, akkor tanuljuk meg Barth Károlytól, hogy ezért legyünk hálásak neki gyermeki lélekkel és teljes
