Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Eduard Schweizer: Kortárs teológusok: Barth Károly, a nagy Isten hírnöke
i8 E. SCHWEIZER: BARTH KÁROLY Vallás az, amit az ember csinál az istenhit területén. Vallás az ember igyekezete, a keresztény ember igyekezete is, hogy Istenhez eljusson, hogy birtokba vegye Öt. Vallás áz egyes ember 'kegyessége, amely végső soron mindig önmaga, a saját méltósága vagy méltatlansága körül forog. De vallás az egész egyházi üzem is, amellyel az egyházak önmagukat tartják fontosnak. Ugyanígy vallás az ember minden olyan erőfeszítése, hogy maga építse fel Isten országát a földön, akár úgy, hogy visszahúzódik a jámbor benső- ségességbe, akár úgy, hogy társadalmi reformokat hajt végre. A kinyilatkoztatás ezzel szemben keresztezi az embereknek ezeket az önkényes próbálkozásait, a kegyeséit éppúgy, mint az istentelenéit. A kinyilatkoztatás Isten igéjének betörése, 'amely az emberek vallásossága és istentelensége ellenére valósággá lesz. A kinyilatkoztatás az a csoda, hogy Isten Jézus Krisztusbah, élteiében, halálában 'és feltámadásában a világ kellős közepén valósággá lett. Ehhez a nézethez Bultmann is csatlakozott, kortársainak csodálkozására vagy megrökönyödésére. Akkoriban ő volt a legkritikusabb az összes újszövetségkutató közül, és senki sem számított arra, hogy Bultmann elvi kérdésekben egy álláspontra helyezkedhetne Barth-tal. Ö természetesen nem Kálvinból indult ki, mint Barth, aki oly nagy súlyt helyezett arra, hog^ minden dicsőség Istené, és nem a kegyes vagy vallástalan emberé. Bultmarin Luther megigazulóstanából indult ki, mely szerint az ember nem juthat elá saját akaratából vagy a saját tette által a megigazulásra, amelyre Isten előtt szüksége van, hanem csak elfogadhatja magától Istentől és az embert igaznak nyilvánító Igéjétől. Kettőjüket akkoriban ez a meggyőződés kötötte össze: csak az segíthet, ha visszaemlékezünk magára az irgalmas Istenre, és ezért ennek a vis s za emléke zésnek radikálisan be kell következnie. Csak az segíthet, aki függőlegesen felülről, az ember közreműködése nélkül és érdemétől függetlenül a világba jött, jámborok és istentelenek közé, és Jézusban emberré lett, hogy ily módon meggyógyítsa az embert. Ez az Isten segítő Igéje volt, amelyet egyszer s mindenkorra kimondott abban, akiben az Ige „testté lett”. Mindez egészen új módon ismét az igehirdetést állította a középpontba, arai megnyugtatta és örömmel töltötte el a lelkészeket. Immár ismét tudták, mi a feladatuk. Istennek ez az igéje döntő jelentőségű. Tovább kell adni, de nem úgy, mintha ez a továbbadás egy csaknem 2000 éve halott prédikátor megszívlelendő tanításainak megismétlése vagy erkölcsi felszólítás volna, hogy kövessük a példáját, A prédikációban, de a hitoktatásban is, a Bibliáról folytatott beszélgetésben, a gyermeke ágyánál imádkozó anya imádság gában Istennek ez a „felülről” való betörése következik be, Isten lesz jelenvalóvá, ő vezeti haza az embert önmagához, ő nyugtatja meg, ő küldi útjára, röviden: a menny nyílik meg a föld felett. Ahogyan Barth megfogalmazta: ilyenkor tanúságtétel történik Istennek Jézus Krisztusban bekövetkezett egyedülálló cselekvéséről, vagy ahogyan Bultmann kifejezte: ez voltaképpen a húsvéti kérügma, vagyis az igehirdetés, ahogyan azt az újszövetségi gyülekezet mint hitének alapját felfogta a húsvéti tapasztalatok, a Feltámadottal való találkozásai alapján. De a lényegi állásfoglalás közösségén belül már akkor ki lehetett venni a különbségeket is az úgynevezett dialektikus teológia e két képviselője között. Ha Bultmannt akkoriban megkérdezték volna, mikor tért meg, alighanem azt -az időpontot jelölte volna meg (ha egyáltalán foglalkozott volna ezzel a kérdéssel), amikor tanárának, Hermann-nak az előadásaiból vagy Luthernek a Római levélhez írt magyarázatából megértette, mit jelent egyedül a hit
