Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 2. szám - Szennay András: A katolikus egyház teológiája és napjaink ökumenikus törekvései
SZENNAY ANDRÁS A katolikus egyház teológiája és napjaink ökumenikus törekvései Folyóiratunk ökumenikus tájékozódása érdekében kéréssel fordultunk dr. Szennay András pannonhalmi bencés főapát, teológiai tanárhoz, hogy fejtse ki véleményét a címben adott témáról. A feladatot örömmel vállalta, és cikkében sorra vette kérdéseinket. Válaszait teljes egyetértésünkkel bocsátjuk közre. (Szerkesztő) Szerkesztő: Említsen néhány új elemet a római katolikus egyház teológiájában a 2. Vatikáni zsinat után, főképp amelyek ökumenikus szempontból is figyelemreméltók. A kérdésre hosszan lehetne válaszolni. A terjedelem csak néhány lényeges vonás fölvázolását teszi lehetővé. A válogatás során minden bizonnyal szubjektív is leszek. Teológiánk és keresztény tanúságtételünk egyre jobban igyekezett az elmúlt mintegy másfél évtized során számot vetni a nagy igazsággal: a kihűlt caritas, a meghalt szeretet minden keresztény közösség számára szörnyűséges ítélet. A keresztény közösségek hitelreméltósága áll vagy bukik a testvéri szeretet meglétén, gyakorlásán —, vagy félreállításán. E szeretetben fogant az az egyházi teológiai önreflexió, mely a katolikus egyháznak a többi keresztény egyházzal való kapcsolatát kívánja ma felülvizsgálni, továbbá a szeretet, azaz a Lélek erejében rendezni. A katolikus egyház mai teológiájában — úgy vélem, ezt minden tárgyilagos szemlélő megállapíthatja — egyre inkább háttérbe szorul az a sok évszázados triumfaliiszti'kus örökség, mely Krisztust és az ő Szentlelkét mintegy kisajátította önmagának. Ubi Christus, ibi ecclesia: ahol Krisztus az euka- risztia ünneplésének során, ahol igéjének erejében, az ő nevében összegyűlő közösségben jelen van, ott jelen van az ő egyháza, a krisztushivők közössége. Ahol Krisztus Lelke működik és kegyelmének erejében hitet ébreszt és éleszt, valóban jelen van az egyház. Nem teljességgel új megállapítások ezek, gazdag anyagot szolgáltat mindehhez már a patrisztikus teológia is. De mégis — sajátos, vagy esetleg megdöbbentő —, hogy mintegy négy évszázad többé-kevésbé merev szembenállása után ma szinte újszerűén hatnak. Nem vagyok illetékes, hogy protestáns testvéreim szemléletmódjának változásáról nyilatkozzam, de úgy tűnik, hogy ez a Krisztus köré való fel- sorakozás, ez a krisztocentrizmus ma a legnagyobb közös értékünk és erőnk. Sokszor elmondták, leírták már, hogy a 2. Vatikánum egész teológiáját a krisztocentrizmus jellemezte. A zsinat akkor is a „népek világossága” (Lumen Gentium) felé, azaz Krisztus felé akart mutatni, amikor Isten vándorló népéről, az egyházról szólt. Az egyháznak elsődleges feladata és küldetése, hogy jel legyen, Krisztus felé mutató jel legyen a népek családjában. A 2. Vatikánumon és azóta is — ahogy sokan mondjiák — a „szakadás botránya” egyre inkább tudatossá vált egyházunkban. Ezt reményteljes
