Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Kulturális figyelő
92 KULTURÁLIS FIGYELŐ ugyanis a belső szféra, a magánélet tipikusan mai bajairól ad látleletet, s ezek között csupán egyik a lakáshiány; az óvónő élete nem azért oly vigasztalan, mert csak látszat-házasság útján tud fedelet szerezni a feje fölé, hanem mert az igazi házasságot, az igazi otthont, az igazi életet tagadta meg tőle a sors. Beéri hát pótlékokkal: családos baráttal, lopott percekkel, megalkuvással. Mindezek következménye a teljes kiszolgáltatottság. Sötét képet mutat ez a színes film: embereket valódi érzések nélkül, családokat belső kohézió hiányában, vigaszkeresést a vegetatív ösztönök pillanatnyi örömeiben, és főként az italban — mérhetetlen mennyiségű szesz folyik e film kockáin — és reménytelen végső magányt. A film jelentőségét az adja meg, hogy egy jellegzetes társadalmi problémát nagyon őszintén tárgyal. A moziban egy fiatal anya ült mellettem, ötéves kisfiával az ölében. Senki sem küldte ki, pedig a vásznon a drasztikus jelenetek premier plánban peregtek. Az apróság nem lepődött meg a látványtól. Talán otthon is hasonlóban van része. De akkor remélhetjük-e, hogy ő másképp él majd? Bozóky Éva Kónya István: Kálvinizmus és társadalomelmélet Budapest 1979. Akadémiai Könyvkiadó. Evangélikus ember is érdeklődéssel veszi kezébe Kónya István művét. Azért is, mivel marxista tudós ír vallásos témáról; de azért is, mivel a tárgykör tudományos igényű feldolgozása közben — az összefüggések gondos feltárása kapcsán — ismételten előkerül Luther és a lutheri reformáció. A mű alcíme jelzi, hogy Kálvin szociális tanításának bírálata a szerző célja. Ennélfogva sem illendőnek, sem szükségesnek nem érezzük, hogy érdemben szóljunk hozzá a könyv egészéhez. Azt azonban a kutatómunka eredményeire figyelő megbecsüléssel így is leírhatjuk, hogy számos új ismeretet és talán mindenek felett a nehéz kérdésekkel való becsületes szembenézni akarást ismerjük fel benne értékként. E néhány sor csak jelzés és vallomás arról, hogy az evangélikus vonatkozások olvasása közben hol támadnak hiányérzeteink. Az értékeléshez, bírálathoz, a következtetések levonásához minden esetben tényanyagra van szükség, ehhez pedig a forrásmunkák használata segít. Imponáló a 9 oldalnyi irodalomjegyzék és a közel 1100 hivatkozás, lábjegyzet; ezen belül tiszteletet parancsoló a világi szerzők mellett szerepeltetett egyházi szerzők aránya. Két dolgot azonban őszintén sajnálunk. Egyfelől azt, hogy még Luther, Melanch- thon személyének bemutatása is, vagy a lutheri reformátori tanítás leglényegesebb mozzanatainak ismertetésekor is szinte teljesen nélkülöznünk kell a „lutheránus forrásokat”; s így inkább csak arról szerezhetünk információkat, hogy miként látták Luthert és Melanch- thont, hitüket és tanításukat mások, barátok és ellenfelek, kortársak és az utókor kutatói, nem pedig arról, hogy mit vallottak és képviseltek saját maguk. Másfelől azt sajnáljuk, hogy az egyházi források közül a legsűrűbben — és döntő pontokon — használt művek félévszázadosak, vagy éppen évszázadosak, noha nemcsak a marxista, hanem az egyházi történetírás is jelentős új eredményekkel gazdagodott az utolsó 50— 100 évben. Néhány fontos mozzanatot említünk, szinte csak utalásszerűén. Az 1529. évi „marburgi kollokvium” valóban jelentős állomás a lutheri és a helvét reformáció különválásának útján. Az is igaz, hogy „másodlagos tényezőként szerepet játszhatott a vitapartnerek (Luther és Zwingli) személyi adottságainak különbözősége, tehát ,egyéni hajlamaik’ is.” A társadalmi
